Az art-pop nem unalmas: MGMT- Congratulations

Ben Goldwasser, az MGMT-ből azt nyilatkozta, hogy egy igazi albumot szeretnének csinálni. Olyan lemezt, amit ha beteszünk a lejátszóba, végig is hallgatjuk. Ha ez volt a cél, akkor gratulálunk az MGMT-nek, ugyanis sikerült egy ilyen albumot alkotni.

A Congratulations című korongról ugyanis nehéz lenne kislemezdalokat kiválasztani, ami a Flash Delirium megjelenésekor már észrevehető volt. Aki Kids, Electric Feel vagy Time to Pretend féle dalokat keres, az rossz helyen jár. Az MGMT fanok helyett a Congratulations-t inkább Syd Barrett rajongóinak ajánljuk figyelmébe.

Az MGMT debütlemeze az év legnagyobb szenzációja volt 2008-ban. Előadók hosszú soraira voltak hatással, ismét előjöttek a pszichedelikus képek, harsány színek, különleges hangzású táncolható popdalok. Az Oracular Spectacular művészi értékét egy pillanatig sem vonnánk kétségbe, de egy igazi poplemez volt, a szó legjobb értelmében. A gitárzenekaroknak nem sikerült teljesen közel hozni egymáshoz az indie szcénát és a mainstream popzenét, az MGMT és követői viszont végrehajtották ezt a feladatot. Éppen ezért nagyon furcsa, hogy új lemezén a New York-i duó teljesen felhagyott korábbi hangzásával, és beállt az Animal Collective mögé. Persze csak első látásra. Lássuk, mi sül ki ebből.

A csapongó Flash Delirium mellett talán a nyitó It's Working az egyetlen hagyományos értelemben slágernek nevezhető alkotás a lemezen. Itt akkor sem találnánk fogást a zenekaron, ha akarnánk, ugyanis tényleg zseniális, ahogy a Joy Division-t megidéző kezdés után előjön a Syd Barrett féle korai Pink Floyd, és mindehhez még hozzájön az, ami megmaradt a korábbi MGMT-ből. A Song for Dan Treacy-nél rögtön feltűnik, hogy mennyire előtérbe kerültek a gitárok és a hagyományos hangszerek az új lemezen. Ez még mindig a korai Pink Floydra emlékeztető pszichedelikus agymenés, ha ilyen lenne az egész lemez, akkor még az év lemeze címért is versenyezhetnének, sőt, könnyen meg is nyerhetnék azt. A Someone's Missing besorolása nehézkes, mert dalnak rövid, átvezetésnek viszont hosszú, mindenesetre itt is kapunk egy monumentális tetőpontot a minimalista kezdés után, majd jön a már jól ismert Flash Delirium, ahol aztán a 60-as évek pszichedéliájától a hardcore-os üvöltözésig mindent ránk zúdítanak.

Az álomszerű I Found a Whistle után a zenekar tényleg átesik a ló túlsó oldalára, vagy hát ki tudja, rádióban biztos nem fogják játszani a Siberian Breaks című 12 perces tételt. Egyébként viszont izgalmas, változatos, magával ragadó darab ez is. A Brian Eno-val eleinte nem tudtam mit kezdeni, aztán valahogy teljesen a hatása alá kerültem. A Lady Dada's Nightmare címén először jót nevettem. Emlékeztek a Saucerful of Secrets című Pink Floyd lemezre? Nekem az jutott eszembe erről az instrumentális darabról. A címadó Congratulations már egy jóval könnyedebb darab. Talán túlságosan is az.

Összességében a Congratulations ugyanolyan jó, mint az elődje, bár a zene alakulását valószínűleg közel sem fogja annyira befolyásolni, mint az Oracular Spectacular. Viszont sikerült bebizonyítaniuk, hogy az art-pop egyáltalán nem valami sznob és unalmas dolog. Hova tovább? Döntsék el ők.

-Mr. Brightside-

[2010.03.31.]