Újratöltve - a Metallica a Puskás Ferenc Stadionban

11 évet kellett várnunk arra, hogy a legnagyobbak egyike, a műfaj (lett légyen az akár keménykedés, akár csapkodás:)) korszakalkotó óriása, a nem csak az MTV-n, de a világon szinte mindenhol ikonként tisztelt Metallica ismét Budapestre látogasson.

Egy kis történelem

1991-ben alig egy órát kellett várni arra, hogy Budapest közönsége két olyan óriást láthasson egymás után a színpadon, mint a Metallica és az AC/DC. Igaz, két évvel a rendszerváltás után még sokkal nagyobb kuriózumot jelentettünk és talán nagyobb reményeket is fűztek hozzánk a nyugati világ képviselői, mint ma. Most, húsz év elteltével viszont már több mint 1 év különbséggel látogatott hozzánk a két banda. De nem csak ennyiben fordult a világ.

A Metallica magyarországi debütálásakor pontosan egy órát kapott és fő feladata az volt, hogy előmelegítse az akkor még a népnek dedikált stadion közönségét Brian Johnson-ék előtt. Most viszont már önállóan is könnyedén (kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy napok alatt) megtöltötték a Puskás Ferenc Stadiont. Igaz, most is voltak jó néhányan, akik AC/DC pólóban érkeztek a péntek esti buli színhelyére. Részben nosztalgiából, részben a legnagyobbaknak tisztelegve a legnagyobbak előtt…

A leghosszabb évtized

Mit mondjak, alig tudtuk kivárni ezt a napot. Az évezred első éveiben voltak olyan pillanatok, amikor már azt hihettük, az MTK stadionban 1999 június 3-án memorizált képek lesznek az utolsók, amiket a zenekarról őrizhet emlékezetünk. A basszusgitáros Newsted kiválása, majd a frontember Hetfield elvonási tünetei kétségessé tették, hogy lesz-e folytatása a két évtizedes sikertörténetnek. A választ 2003 hozta meg. Először is a St Anger című lemez (ami sokak szerint a banda leggyengébb durrantása volt és egyetlen értékét éppen a létfenntartásban látják), de méginkább Robert Trujillo megjelenésével.

Aki új színt, új életet vitt a zenekarba. Újabb 5 évet kellett várni a következő stúdióalbum (Death Magnetic) megjelenésére, ami még mindig nem teljesen győzte meg és kevéssé hozta lázba a Hammet riffeken és Ulrich taktusokon felnőtt generációk millióit. Mégis szeretjük, mert a hozzá kapcsolódó, 2008-ban indult World Magnetic Tour hozta őket vissza hozzánk.

Kegyelem

Az égiek nagyon kegyesek voltak hozzánk. Egész héten jogos aggodalommal olvasgattuk az időjárási előrejelzéseket. Bele se merek gondolni, hogy milyen lett volna, ha a pénteki özönvíz néhány órával később, vagy a szombati csapadék mennyiség bő fél nappal előbb éri el a fővárost. De megúsztuk… Vagy ha teljesen pontos akarok lenni, akkor azt mondom, viszonylag kevesen áztak el teljesen.

A külső kapun EU normák szerinti gyorsasággal és EU-konform körülmények között jutottunk át. Még jó szórakozást is kívántak a biztonsági őrökkel szoros szimbiózisban élő jegyszedők. Csak a következő akadálynál, a küzdőtérre vezető kapu előtti jelentős, viszont megmagyarázhatatlan tumultusban tértünk magunkhoz a meglepetésből. És amikor láttuk, hogy hiába a Toi Toi-erdő, vannak, akik nem veszik a fáradságot, hogy még 30 métert sétáljanak, inkább bent a stadionban mennek ki, az Ambulancia feliratú sátrat sem kímélve. Szégyen. Pont. Hu.

Ami ezen kívül még bent fogadott minket, egy fokkal azért kellemesebb meglepetés volt: meglepően jó előzenekarok, meglepően gyengén hangosítva. Nekem különösen a Volbeat jött be. Szívesen meghallgatnám őket testre szabott körülmények között. Amikor magam is, de még inkább a cucc és a stadion rájuk vagyunk beáll(ít)va. Gyors, az elvárásoknak megfelelően profi átszerelés, és 9 óra után néhány perccel végre eljött a rég várt pillanat. Egyre nehezebb eredeti ötlettel, igazán ütős intróval előállni a kreatív csapatnak, ha egy rock koncert közönségének adrenalin szintjét pillanatok alatt az egekbe akarják emelni. A Jó, a Rossz és a Csúf című filmből Morricone zenéje és Delli Colli képei (Sergio Leone rendezéséban) ilyen volt. Hibátlan. Ahogy a következő 120 perc is.

30 év kivonata

Brutálisan jó set list jutott erre az estére, magam sem tudtam volna jobbat alkotni. A Magnetic World Tour folyamán 50-nél is több nóta hangzott el, a legnagyobb „slágerek” majd másfélszáz alkalommal, de olyan szám is akadt (sajnos ilyen volt az egyik kedvencem, a Thin Lizzy átdolgozás Whiskey in the Jar is) amelynek csak egyetlen egyszer örülhetett a közönség. Nem mehettünk tehát biztosra, de cseppet sem kellett csalatkoznunk. A 15+2+1 dal tökéletes szerkesztésben adott régit és újat, klasszikust és útkeresőt, ütőset és szívmelengetőt.

A Ride the Lightning albummal kezdtük az időutazást és a Kill ‘Em All csúcsán, a Seek and Destroy-al fejeztük be. A koncert kellős közepén egy négy dalból álló csokor erejéig kóstoltunk bele a turné névadó albumába (a tájékozatlanok kedvéért erre a kivetítőkön is felhívták a figyelmet). Eddig nem voltam odáig a Death Magnetic-ért, és vélhetően nem fogja a huszadik meghallgatás után sem verni a nyolcvanas években igen magasra tett lécet. De koncerten azért ül, nagyságrendekkel jobban, mint a CD lejátszókban. Persze az sem tett rosszat ennek a blokknak, hogy egy olyan alapvetést csempésztek az új nóták közé, mint a Sad But True.

Képekben az előadás - klikk a fotóra

Ha a csúcspontokat próbálom kiemelni az estéből, akkor a szívemnek a Master of Puppets volt, a lelkemnek pedig az alap program utolsó két száma. Megint csak hibátlan koreográfiával. Gondolok itt elsősorban Hammett felvezetésére a két “megasláger” (Nothing Else Matters és Enter Sandman) közötti átmenetre. Látvány és hangzás nagyon a helyén volt. A kézi kamerákat egyébként is mindvégig hihetetlen profizmussal kezelték az erre kiérdemesült operatőrök (talán csak a helyenként műmájer benyomást keltő, viszont magukat a színpad közvetlen közelébe “vásárló” honfitársainkból kellett volna kevesebbet mutatniuk, főleg, amikor rá kellett döbbenniük, hogy még a legnagyobb nóták szövegét is csak bikicsunááááájozzák…).

Nekik köszönhetően megtudtuk azt is, hogy Lars dobját a következő felirat ékesíti: Metal Up Your Ass (ami nem egy haladó angolosoknak szóló házi feladat, hanem a zenekar egy 1982-es demojának címe – ebből lett a Kill ‘Em All). És az a tetovált jobb kézfej az M betűvel és a 81-es számmal szintén a leginkább megfelelő pillanatban jelent meg az elképesztően durván jó felbontású kivetítőn, majd 20 méteres nagyságban.

Negatívumként leginkább egynémely mikrofonok hangosítása marad meg bennem. Májbetegekben minden bizonnyal megfogalmazódott az összeesküvés elmélet, miszerint ez nem is volt véletlen, csupán így próbálták jótékony homállyal fedni Hetfield aktuális hangi adottságait. Elfogódottságom okán is hajlamos vagyok a azzal győzködni magam, hogy ebben az esetben nem lett volna egyetlen jól beállított mikrofon sem. De volt. Igaz, tízből legfeljebb kettő. Viszont minden más beállítás példás volt. Legfeljebb a dob kapott picivel több hangsúly az indokoltnál. Legalábbis az én olvasatomban.

Tartalomhoz a forma

Nem lehetett panasz az egyéb látványelemekre sem. Mértékkel, de a leghatásosabb pillanatokban durogtatták el a patronjaikat. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Tüzijátékkal, tűzcsóvákkal és tűzgömbökkel is tarkították az egyébként sem szerény látványt, de ami a legfontosabb, egyetlen pillanatra sem érezhettük azt, hogy ezzel valamit helyettesíteni vagy pótolni szeretnének. A lényeg mindvégig a ZENE volt. Ha nem is mindig mértani (vagy metronómi) pontossággal, de a fiúk mindvégig nagyon együtt voltak.

Nagyon érezték egymást, látszólag magukat is, és ahogy Hetfield többször is utalt rá, minket is. Ezt még akkor is jóleső érzés volt hallani, ha némi PR-t és barokkos túlzást is feltételezhettünk benne. Azt viszont semmiképp nem lehet eltagadni a Hetfield-től, hogy ennyiszer és ilyen szép tisztán még soha egyetlen világsztár sem mondta ki a Budapest szót (szebben, mint a két hét alatt, drámai hirtelenséggel idegenbe szakadó hazánk fiai). Ez nekem külön jól esett. Konkrétan megvett vele. Csakúgy, mint Trujillo a dinamizmusával. Ez a srác egy állat. De a legnemesebbek egyike. Élőben végképp meggyőzött arról, hogy az Ő latinos temperamentumára is szükség volt ahhoz, hogy a Metallica újjáéledhessen.

Mindent egybevéve pontosan akkora élményben volt részünk, amilyet reméltünk, és amilyenre nem is csak a jegyárusítás megkezdésének percétől, hanem immáron 11 éve vágyakoztunk. És ha csak egyetlen túlzásoktól mentes és készpénznek vehető mondat hangzott el a befogadható mennyiségű és tartalmilag sem kezelhetetlen intermezzók között, akkor remélem, Lars arra vonatkozó megjegyzése volt az, hogy nem kell újabb kib… akarom mondani kibírhatatlan 11 évet várni arra, hogy a sokat emlegetett Metallica család újra együtt ünnepelhessen Budapesten. Ámen.

- Balázs András -

[2010.05.20.]