Jót derült Bobby McFerrin Debrecenben

 Sokszoros Grammy-díjas művész Bobby McFerrin, akit szinte mindenki ismer. A felületes érdeklődő a rádiók által játszott "Don't worry, be happy" nótát ismerheti tőle, de nagyon sokan az egyedi stílusú előadásmódját is ismerik, és akkor még nem is említettük, hogy karmesternek sem utolsó.

A debreceni Kölcsey Központ színpadán olyan koncert volt, amilyet ritkán láthatunk. A világ legegyszerűbb színpadképét láthattuk, amikor beléptünk a terembe: egy szék, és egy mikrofon volt a színpadon. Aki már látott efféle koncertet a Művésztől, az is szívesen ellátogat minél több előadására, hiszen garantált az élmény, és nincs két egyforma koncert. Jómagam volt szerencsém már élőben is látni hasonló előadást Tőle, de DVD-n is néztem korábban párat. Mégis rá kell újra és újra döbbennem egy sor dologra McFerrinnel kapcsolatban.

Először is: a hangterjedelme! Fantasztikusan nagy! Olyan szub-basszusok jönnek elő a torkából, ami elképesztő, ugyanakkor iszonyú magas hangokat is ki tud énekelni simán. Elkezd énekelni számokat, amelyeknek- gondolom én- az alapja fejben már előre megvan, de a dallam tudatos felépítése sok improvizációval tarkított. Szenzációs, ahogyan gondolkodik a zenéről, és ahogyan együtt él vele.

Aztán az is megdöbbentő, ahogyan a közönséget is bevonja a játékba! Kedvencem, amikor feláll, eltolja a széket, és a színpadon oldalirányban ugrál. Minden átugrás egy-egy hang, tehát Ő ugrik, és az irányának megfelelő hangot énekli a közönség. Összesen négy hangot mutatott meg a közönségnek, de ugrált vagy két oktávot. Ráadásul nem nagy szekundonként kellett váltani, hanem a negyedik hangnál rájöhetett a közönség, hogy a Művész a képzeletbeli zongoránk fekete billentyűin ugrál. Kíváncsi lennék arra, hogy vajon a világ minden pontján ilyen muzikális-e a közönség. Mindenesetre a debreceniek előtt le a kalappal, hamar felvették a fonalat, és nem hibáztak.

Egyenként is énekelhettek a bátrabbak, Bobby McFerrinnel közösen. Nagyon szórakoztató volt. Külön kiemelnék egy Márk nevű fiatalembert, aki a "Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni" kezdetű dalocskát szerette volna előadni a közönséggel együtt, úgy, hogy a Művész közben basszus alapot dúdol. Természetesen McFerrin nem ismerte a dalt, Márk pedig rossz instrukciók alapján próbálta előadatni vele a basszust, de ötletnek jó volt.

Jót derült aztán az énekes, amikor lefordították neki a dalt. Volt olyan rész is, amikor táncolt pár vállalkozó szellemű ember a Művész énekére, és volt olyan rész is, amikor a közönségből kb. 30 énekes - köztük a zene.hu fotósa, Kollányi Zsuzsi - kórust alkotott a színpadon, Bobby McFerryn pedig instrukciókat adott és vezényelt.

A műsor végén kérdéseket lehetett feltenni a Művésznek. Kiderült a válaszokból, hogy az apja dobolt, az anyja énekelt, és kisgyerek kora óta tudta mindenki, hogy énekes lesz. Kedvenc zenésze Mozart, kedvenc zenekara a Beatles, kedvenc étele a thai konyha ételei, valamint a felesége főztje.

Rengeteg humorral, sok improvizációval, a közönséggel közvetlen kapcsolatot teremtő képességgel megáldott énekes ő, nekem pedig holnap a vigyorgásért felelő arcizmaimban biztosan izomlázam lesz, és talán a rekeszizmaimban is. Zenészeknek kötelező rákeresni neten, de leginkább egy élő fellépésére eljutni! Felejthetetlen volt és az a durva, hogy minden egyes fellépése felejthetetlen.

Szöveg: Sólyom Attila
Kép: Kollányi Zsuzsi

[2010.08.23.]