SZIN 2010: Amikor a lányok a nyerők…

Az idő most sem fogadta kegyeibe a Szegeden bulizókat, de hétvégén azért kialakult a hangulat.

Korábban a Hegyalja Fesztivált sújtották ítéletidővel az égiek, de úgy néz ki, hogy két éve a SZIN-re látogatók lettek kitéve az időjárás viszontagságos körülményeinek. Esett, fújt, tehát mindenkinek kijutott a jóból, de legalább idén a szegedi politikai elit nem az újszegedi helyszínt találta meg csatározásai helyszínének. Amúgy ha kicsit szakmázni próbálunk – ha egyáltalán megtehetjük – akkor sok kivetnivalót találhattunk. A helyszínen – pontosítsunk, a Malátabárban – dolgozó ismerősöm állítása szerint az éjszakák nehezen kivitelezhetők voltak, mivel a 95 decibeles hangkorlát mellett éjszaka olykor csak a kontrol szólt az egyes helyszíneken, ami persze jobb mintha megint az áram lekapcsolásával fenyegették volna hazánk legősibb fesztiválját. Volt baki bőven, itt van például a pénteki program átalakítása, a Scootert átvarázsolták egyik színpadról a másikra – nagy baj lett volna, ha egy „mikrostage”-en kellett volna fellépni az idejemúlt német rave-bagázsnak.

Kicsit haladjunk időrendben. A csütörtöki, és talán az egész négynapos hacacáré legjobbja az örökké tagokat cserélő Sugababes volt, amely mosolygós, mulattatós estét hozott össze, kiszolgálva a tavalyihoz képest még szerény számú látogatótömeget. A lányok aranyosak, és ami még ennél is befolyásolóbb, profik voltak, plusz, csilingelő hangjukat remek zenekar kísérte. Úgy volt jó , ahogy volt, nem kell ezt túlspirázni. Ezen a napon amúgy az Irie Maffiával és Magna Cum Laudével is bulizhattunk egy jót, utóbbi odáig elment, hogy a Nirvana meganótáját, a Smells Like Teen Spiritet is elnyomta, és ismerve a gyulai srácok zenei stílusát, nem is állt nekik rosszul.

Pénteken brutál kánikula ült a Tisza-parti városra, kísértetiesen úgy, ahogy tavaly, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, ebből egy beígért monszun erejű szélvihar kerekedett, ami némiképp mindentől elvette a kedvem, de azért haladtam erre-arra. Időrendben korábban (délután 6) a FISH-re kaptam fel a fejem, és megjegyzendő velük kapcsolatban, hogy vidéken valahogy mindig jobban megugráltatják a népet, pedig semmivel nem különb előadással álltak elő, mint egyébként. De valamiért mégis az az érzésem, hogy bátrabbak, elszántabbak a fiatalok - rajongók - , mint a fővárosi murikon. Nem is véletlen, hogy Kovács Krisztián énekes a banda legjobb nyarának titulálta az ideit – beleértve a SZIN-es koncertet is.

Innen átnéztem a Hoolywood Rose-ra, ami a medencében elhelyezett tákolmányon koncertezett, és olyan volt, mint ez idáig bármikor; röhejes. A zenekar tagjainak Guns N’ Roses iránti imádata látható, de ettől függetlenül helyesebb lenne tőlük, ha saját számokra, saját stílusra törekednének, nem egy elavult zenei világ felelevenítésére, ami legfeljebb főiskolai bulin megy el, máshol már mérhetetlenül ciki. Mindezt magam mögött hagyva átugrottam Kowáék alakítására, ami már a homokvihar előszelében zajlott, és nem kavart nagy port, de azért nem is volt „kikezdhető”. A Vega tagjainak önfeledt zeneszeretete továbbra is átjön, ami vélhetően sokáig nem is változik. Eme estén vigadozott az Erik Sumo Band, majd a Németh Juci óta is nagy népszerűségnek örvendő Anima Sound System, utóbbi amúgy nem annyira átütő, mint egykoron. A nép persze táncol rá, de mit is tehetne, ha kint alakulóban az év egyik legerősebb szélvihara – ami vitt sátrakat dögivel.

Az időben való ugrálással nem akartam összezavarni senkit, csak az emlékek jönnek ennyire gubancosan. A pénteki napon egymás után lépett színpadra a Scooter és a Europe, két nem mindennapi zenekar – na jó, az elsőre túlzás a zenekar jelző –, melyeknek létezése is megkérdőjelezhető lehetett volna, ha nem tűnnek fel a nyár közepén a SZIN line up-ján.

A német rave triónál a helyszínen mindenki magából kikelve ugrándozott, ficánkolt, előkerültek a régen a diszkókban használt uv-színű műanyag fényforrások, napszemüvegek. Körbenézve többezres tömeget figyeltem önfeledt bulizás közben, nehéz volt megítélni, hogy kik azok, akik poénból, és kik azok, akik célirányosan látogattak el az öregedő friccek elavult bazári mulatságára. Mert hát nem volt más, mint börleszk kiszínezve. A koncert alatt még mindig szőkített hajú frontember olyan teátrális mozdulatokkal próbálta lázba hozni a tömeget, mintha még mindig 1992-t írnánk. Ehhez még párosult a két nem túl tehetséges táncos fiú, és a zenéhez amúgy illő pirotechnikai eszközök programjavító látványossága; volt itt láng és petárda kilószámra. Pozitív viszont, hogy a férfiak nagy örömére azért két igen mutatós táncos leányzó is szerephez jutott – na, legalább ők lekötötték a figyelmemet. H. P. Baxxterék után jött egy másik igazi időutazó, majdhogynem időgép, a svéd Europe, ami már feleannyira sem kötötte le a népet. Ez egy pillanatig sem meglepő, hiszen ósdi, heavy metál vagy harc rock stílusba is nehezen beilleszthető nótáik rossz lezárást adtak a napnak. Persze a végén, utolsó nótaként a közismert Final Countdown is felcsendült, kissé furcsa formában.

A zárónapon sem a külföldiek alkottak nagyot, sokkal inkább a honi alternatív vonal zászlóvivői, a Quimby és az általam csak Kispál-utánzatként jellemzett 30Y. Kiss Tibor és csapata most is az adott fesztivál egyik csúcspontja volt, a lányok idolja megint megdobogtatott párezer női szívet. A finn The Rasmus viszont egyetlen jó dologgal sem szolgált. A srácok 2010-ben már nem idétlen hajukkal tették magukat nevetségessé, mint a Szigeten néhány esztendővel ezelőtt, hanem gyenge, fejlődésre képtelen nótáikkal. Lauri Ylönen énekesnek illene mérlegre tennie eddigi pályafutását, és végleg le kéne tennie a már elhasznált lantot, vagyis végleg eltűnnie a „SZINről”.

Az utolsó éjszaka nem sikerült olyan rövidre, mint tavaly, ezúttal a rendezők kényszerből nem fújtak idő előtt takarodót. Úgy körülbelül hajnal 6-kor záródott le a SZIN, és ezzel az egész idei fesztiválnyár.

SZIN 2010 - galériák

-Páll Norbert-

[2010.09.06.]