A Madáchban folytatja hódító útját a Jézus Krisztus Szupersztár - fotós beszámoló

A Madách Színház friss bemutatóját rendezőként a színház igazgatója, Szirtes Tamás jegyzi. Rendezőként szerencsére nem akart hatalmas lufikat durrogtatni és csicsás elemekkel telezsúfolt előadást alkotni. A darab alapvetően Jézus és Júdás egyformán fontos figurájára épül. Nem Ők maguk vannak szerencsés esetben a középpontban, hanem a kapcsolatuk. A hármas szereposztás persze könnyebbség évad közben, a játszási rend összeállításakor, de a próba folyamatot meg is nehezítheti, az egységes és konstans színházi élményt azonban gyakorlatilag lehetetlenné teszi.

Mire gondolok? Jelen esetben például arra, hogy három jelentősen eltérő karakterű – mind fizikálisan, mind hangkarakterben – Jézust láthatunk a színpadon, s hozzájuk is három különböző Júdás karakter fog illeszkedni az évközi verkliben. Feke Pál érces tenor, rutinos színpadi szereplő, amit tud, megbízhatóan hozza. Csengeri Attila ellenben lírai musical tenor, karaktere sem robosztus, mint másik két kollégája, de színészileg Őt tartom a legsokoldalúbbnak.

Tóth Attila pedig igazi kristálytiszta rocktenor, tisztán szóló, székbe döngölő magas G-vel, barbár harcosokat idéző fizikummal. Hozzájuk párosít a szereposztás három Júdást. Serbán Attila tiszta, magasságban határokat szinte nem ismerő tenor, míg Varga Lajos és Száraz Tamás egymáshoz közelebb álló, rockosabb hangok. Alakításaikban is különbség érezhető. Varga formálja meg a legkevésbé idegbeteg Júdást, míg Serbán Attila értelmezésébe már-már hisztériás felhangok is vegyülnek.

Ezek persze természetes eltérések, hiszen szuverén művészek töltik meg élettel a figurákat, viszont olyan jelentős különbségek ezúttal, melyek gyökeresen különböztetik meg az egyik színházi este élményét a másiktól. Ezek a jelentős különbségek a szereposztás más pontjain is érezhetők. Láthatunk barátságosabb, pökhendibb és a kettő közt félúton álló Pilátust is, akárcsak visszafogott, szexi és méltósággal gyönyörű Mária Magdolnát is. Most, hogy ez jó vagy rossz tulajdonság egy három szereposztásos darabnak, az már nézőpont kérdése.

Tény, hogy ezer színű lesz az előadás, ellenben nehezen megjósolható előre, hogy mennyire hatásos egy adott estén kikevert kompozíció. Lesznek kevésbé működő esték és kirobbanó előadások is. Pontosan ezért nehéz a szereplőkről is véleményt alkotni. Volt alkalmam látni a három alap szereposztást. A Feke-Serbán párost a premieren, míg a másik két duót a premier előtti héten próbán. A premieren tapintható idegesség érződött a művészeken, Serbán Attila kifejezetten indiszponáltan kezdett, de ahogy rázódott le a görcs róla, úgy vált éneklése egyre jobbá.

Második felvonásban énekteljesítménye már kifogástalan volt. Szerepformálása nekem egy picit túlzott volt, eltérő a bennem élő Júdás képtől. Ez persze nem feltétlen az Ő hibája. Enyém is. Feke Pál rutinosan mozgott a szerepben, saját kvalitásaihoz képest nem énekelt a legjobban, a nagy ária opcionális sokvonalas G-jének sem ugrott neki, pedig simán ott van a torkában. Őszintén szólva, a premieren biztonsági játékot játszott, de ezért olyan nagyon hibáztatni sem lehet. Csengeri Attilának igazándiból szerintem nem való a szerep, nagyon lírai alkat, lírai hang. Tehetsége és nagy rutinja átviszi a szerepen, de néhány helyen bizony hiányzik egy-egy rockosabb felütés.

Az Ő alap párja Varga Lajos, aki próbán nem énekelt igazán jól, de alakítása kifejezetten tetszett. Na ettől persze élesben még ragyogó lehet. Számomra Tóth Attila volt a legkellemesebb meglepetés. Azt vártam, hogy hangilag remek lesz, de hogy színészileg is fogyasztható lesz a produkciója, azzal szemben voltak félelmeim. Kissé darabosan tébláboló, tömbből faragott Jézusa jól ellenpontozta Száraz Tamás Júdásának szenvedését. Hozzám igen közel áll a Serbánnál kevésbé fantasztikus hangi adottságú Száraz Júdássá alakulása. A karakter nagyszerűen illik barázdált arcára, rockos hangjára, s a két szereplő együttműködése is remek. Összeillő páros, de például Serbán Attilával nem tudom megjósolni, milyen kémiájú előadást fog Tóth majd összehozni.

A darab jelentős nehézsége, hogy rengeteg, egymástól szinte független képből áll, melyek között az átmenet nehezen megoldható, vagy már-már erőszakolt. Ezekben a megoldásokban sajnos nem remekel ez a bemutató sem. A magam részéről nem kedvelem, mikor a tánckar egy statikus vége pózba merevedik a szám végén, begyűjtve a tapsokat, majd szinte meg is hajol, hogy aztán varázsütésre eliramodjanak a színpadról, átadva a helyet a következő jelenetnek. Meglehetősen sete-suta az az átmenet is, melynek során Jézus másodszor kerül a Pilátus elé, a korbácsolás előtt. Félig kivilágított színpadképben Jézus egyedül besiet Pilátus színe elé és ott szépen elhelyezkedik, várva bírájára. Legalább vezetnék be, vagy taszigálnák oda… valami színház szerű mozzanat… Egy picit olyan az egész, mintha egy színházi képeskönyv, vagy diafilm egyes jelenetei közé próbálnánk átmeneteket varázsolni. Nehéz.

Az előadás színpadképe jól sikerült. Szupersztár előadásoknál nem ritka, rockos, fémvázas szerkezeti elemek itt is jelen vannak, de ezt kiegészítették vetítéses technikával is. A tájaknál ez kifejezetten kellemes, bár kicsit steril, de az emberi alakok vetítése vicces inkább mint hatásos. A filmből átemelt keretes szerkezet itt is megvan. A darab elején a zsinórpadlásról érkeznek a jelmezek fontos darabjai, melyeket a művészek a színpadon öltenek magukra, hogy aztán Jézus halála után, az utóhang során egy-egy hangsúlyos kelléküket a színpad szélére helyezve lépjenek ki megint a szerepből. A díszletre és a kosztümökre is igaz, hogy a korhű ruhadarabok és modern jelmezek egyfajta keveréke. Ez is egyfajta divat Szupersztár előadásoknál, kérdéses, hogy indokolt-e, kell-e ennyire a történet időtlenségén lovagolni…

Személy szerint nekem nem okozott problémát Jézus zsenília köntöse, vagy Júdás bakancsos-bőrdzsekis ruházata. Ez a Júdás kinézet mellesleg nagyban hajaz a 2000-es, Gale Edwards fémjelezte Broadway előadás és film Júdás képére. Bár ott a darab során fekete kommersz rocker bőrdzsekije van, csak a halála után kapja meg vörös bőr – vagy inkább pvc -- szerkóját, míg itt végig vörös, csak kicsi spotlámpákat kap a dzsekire. Ez a lámpákkal díszített bordó-vörös, hullámzó mintázató bőrdzseki mellesleg a kedvencem a darabból. Ez annyira őrült, hogy már zseniális.

Az előadás végét a haza színpadi gyakorlatban általánosan elterjedt, megkomponált, erőszakolt vastapsra épülő meghajlás koreográfia zárja, ráadásnak Júdás még énekel megint egy kis Szupersztárt. Ezzel szemben is fura érzéseim vannak. Már maga, a hazánkban elterjedt, a világon színpadain ismeretlen vastaps is furcsa. A Rákosi-korszak ütemes tapsait valahogy megszokta a magyar és nem is szabadul tőle. Igazodunk, húzunk a tömeghez, ha kell, ha nem, toljuk a vastapsot. A magyar tömeg, akkor is tolja az ütemes, 10 perces vége tapsot, ha valójában nem is tetszett annyira. Legutóbb pont az előadás egyik szereplőjét hallottam erről beszélni az egyik kereskedelmi tv műsorában, hogy a művészek nem is igazán tudhatják, mikor tetszett igazán az előadás. Ezzel fizetünk, egy kis bonusz a jegyár mellé…

- Jakab Szabolcs -

Képek az előadásból - klikk a következő oldalra

[2010.09.25.]