Petruska András visszalépett a Megasztártól

Szeptember 12-én már sokaknak feltűnt, hogy Petruska András nem látható a TV2 Megasztárjában. Mint ismert, Ő volt az a zenész, aki egyik kollégájának nyújtott baráti segítséget azzal, hogy elkísérte a meghallgatásra, de őt is megénekeltette a zsűri, és egyedül jutott tovább. Petruska most hétvégén sem szerepelt, és nevét sem említették a legjobbak között. Mint kiderült, nem véletlenül: a zenész már nincs a versenyzők között, de szó sincs kiesésről, saját maga döntött úgy, hogy nem folytatja. Ezzel kapcsolatban egy blogbejegyzésben küldte el álláspontját, amit most szó szerint közlünk.l.

"Eddig a pillanatig gondosan elkerültem, hogy arról a műsorról, ami a legtöbbetekhez eljuttatta a zenémet, hosszabban nyilatkozzam. Ezt most megszakítom és az egész mai blogbejegyzésemet ennek szánom, különös tekintettel azokra, akik a múlt szombati adás után hiányérzetükről adtak tanubizonyságot.

Részletesen szeretném elmesélni a Megacsillaggal való kapcsolatomat a legelejétől a jelenlegi pillanatig.

Sok helyütt idézték celeb- és szakmai médiumok az állításomat, miszerint én nem jelentkeztem a műsorba. Azért hangsúlyoztam mindig is ezt, mert igen ellentmondásos érzéseket vált ki belőlem az a világ, amibe az ember az ilyen fórumokat megjárva bekerülhet.

Hogy mégis ott voltam az azért volt, mert baráti segítséget nyújtottam egy kollegámnak, de csak azzal feltétellel mentem bele, hogy én nem produkálom magamat, hanem a háttérben elvégzem a feladatomat, a műsor pedig szóljon róla, ne rólam, hisz addigi életem során is eleget szerepeltem. Aztán a helyzet úgy hozta, amit mindannyian tudtok, kértek, hogy énekeljek, amit örömmel tettem.

Azt hitte, hogy ez senkit nem fog érdekelni

Én akkor azt hittem, hogy ez senkit nem fog érdekelni, a kamerákat már kikapcsolták, és nincs tétje a dolognak. Viszont a zsűrit szívesen elszórakoztatom, hátha tetszik nekik, tudjanak csak róla, hogy van egy ilyen feltörekvő muzsikus-palánta. Tetszett nekik, amit csináltam, el is mondták az építő véleményüket kimerítő részletességgel, ami végül nem került adásba. Aztán a pecsétet megkaptam, és úgy távoztam a stúdióból, hogy bezsebeltem egy újabb elismerést, de mivel nem az én világom a celebkedés, el is felejtettem a dolgot.

Aztán én lepődtem meg a legjobban saját "ismertségemen", három fokozatban. Elsőként azon, hogy egyáltalán adásba kerültünk, és azon, ahogyan ezt tálalták (én egyébként élesben nem láttam, azt sem tudtam, hogy már akkor leadják az elődöntőket). Másodrészben az volt számomra megdöbbentő, hogy a műsor nézőinek olyan mértékben nyertem el az elismerését, hogy csak az a röpke fél perc kapcsán emberek százai kezdtek el érdeklődni az után, amit csinálok, kezdték felvenni velem a kapcsolatot, küldték tonnaszámra a kedves szavakat, a biztató üzeneteket. A harmadik dolog, ami végképp furcsa volt számomra, hogy megjelent a bulvársajtó és érdeklődött utánam, utánunk.

Szépen lassan összeállt a kép, hogy a szórakoztató showműsornak megjelenésünk egy nagyon magas labda, remek sztori volt, amiről van mit beszélni. Nem mellesleg a történet egyszerű fordulata is tovább növelte a mesébe illő helyzet népszerűségét: a "nagymenő" bemegy produkálni magát, és nem nyeri el a zsűri tetszését, helyette kiderül, hogy a sarokban csöndben megbújó "lúzer" képes a megtáltosodásra és valójában istenadta tehetség (ti mondtátok), éppen csak elhagyja egy hang a torkát, és máris elnyeri méltó jutalmát, hirtelen mindenki elkezdi őt ünnepelni.

Az egészet mozgató mechanizmuson könnyen átláttam, de mégiscsak én, pontosabban a megélhetésemnek szánt portékám állt a középpontban, így természetesen órisási adományként, lehetőségként tekintettem a véletlen szülte eredményre. A tény, hogy bekerültem a műsorba kevésbé sem motivált annyira, mint az, hogy nagyon sok, lehetetlenül sok emberhez eljutott tiszta, befolyásolásoktól mentes valójában az, amit én képviselni szeretnék egyre nagyobb volumenű helyzetekben.

Szerencsések voltak a körülmények is. Az, hogy a rivális, barátokköztös tehetségkutató is elindult hazánkban, arra ösztökélte Pongrácz doktorékat, hogy jó korán, mintegy fél évvel a valódi műsor előtt már életjelet adjanak magukról. Ez a májusi, véletlenül országos szereplésem szempontjából óriási löket volt. Egyrészt, mert népszerűségem emelkedése egybeesett a vadonatúj, egyszemélyes projektem bemutatkozásával, másrészt pedig szuverén előadóként, nem pedig a Csillagvirágklinika-gépezet dolgozójaként mutakozhattam be élőben az ország különböző nagyobb presztízsű kulturális, és underground fesztiváljain és klubjaiban. Olyan helyeken, ahova mindig is szerettem volna tartozni, és ahova a műsorhoz kapcsolódó előítéletek terhével soha nem léphetnék be elismert művészként.

András hálás a sorsnak

Nem győzöm hangsúlyozni mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult, és lehetőséget kaptam a szélesebb körű bemutatkozásra. Érdeklődő, érzékeny emberekkel, hihetetlen kedvességgel és mély értékelő képességgel találkoztam, és a reakciókból azt éreztem, hogy arra az útra, arra a szellemiségre, amit zenében és egyébként is képviselek, óriási szükség van, viszont hiánycikk is egyben. Nem én vagyok a legjobb énekes a mezőnyben, és nem is szeretnék tinilányok bálványa szerepben tetszelegni, de úgy érzem, van egy olyan lelkülete annak, amit csinálok, ami egyénivé és hitelessé tesz és a többiek közé emel. Talán ez foghatta meg az embereket.

Azonban bármennyire is hálás vagyok, nem tudom mindezt kritika nélkül tenni, és nem is volna helyes. Gyermekkorom óta igen határozott, céltudatos ember vagyok, és soha nem győztem a kötöttségeket és azokat a kompromisszumokat, amik álmok megtörésén alapulnak. Az, hogy eddigi életem során öntörvényűen, de az emberekre odafigyelve irányítottam a sorsomat, eddig még csak az előnyömre szolgált, nem vezetett semmi kudarchoz, semmi rosszhoz (Egy idevágó idézet a világ legagyobb üvegházának faláról: Az emberiség nem attól fejlődik, mert józan, felelősségteljes és elővigyázatos, hanem, mert játékos, lázadó és éretlen /Tom Robbins/).

Továbbá az, hogy belekóstoltam a szociológia tudományába, kritikussá tett, és megtanultam saját magam és környezetem kívülről való, objektív megfigyelését, olyan tömegtermékeket, mint a médiát, már eleve, zsigerből gyanakvással szemlélek, s ez az elmúlt 10 évben csak felerősödött bennem - nem ok nélkül.

Véleményem szerint a mai magyar tömegmédiára a remek ötletek és a kulturális áporodottság jellemző. Innovatív műsorok, lehetőségek színes tárháza a lehető legkisebb üzleti és mentális kockázatvállalással. Éppen ezért a szereplői sikeresek, ismertek, de újabban egyre többen vannak köztük olyanok, akik valódi értéket nem képviselnek, vagy a szereplés szigorú feltételei miatt nincs rá lehetőségük.

Nagy kitörési esély van a tehetségkutatókban, borzasztóan megtisztel a mai napig az országos ismertség lehetősége, még talán PICIT hízna is attól májam, ha Best of the Story magazin címlapján visszavigyorognék saját magamra, de az a helyzet, hogy ha valami álmatlan éjszakákat okozott ezen a csodálatos nyáron, az csak és kizárólag ez a műsor volt. Sokat gondolkoztam, mérlegeltem, és sosem éreztem azt, hogy jó ízzel, örömmel és pozitívan csinálnám.

Becsülöm és tisztelem a műsor készítőit, amiért lehetőséget kaphattunk, mi kiemelt elődöntősök, hogy nyáron még a csatorna támogatása nélkül állhassunk színpadra, azonban így is folyamatosan azért küzdöttem, hogy ne egy műsorral azonosítson a közönség, hanem csak és kizárólag a zenémmel.

Tudniillik az efféle ismertség nincs ingyen. Ha egy saját koncertem van, akkor legnagyobb részt rajtam múlik az est sikere, illetve közvetett úton a hangosító embereken. Ezzel szemben egy ilyen műsorban az előadó egy piciny porszem az egészben, ő maga a műsor terméke, s rajta múlik a legkevésbé az, hogy ő mit teljesít a közönség fele. Annak a lehetősége pedig különösen fennáll, hogy az előadó és a műsorkészítők céljai, álmai nem egyeznek. Ez pedig, ha már kiszabadíthatatlanul benne van az ember a gépezetben, könnyen minőségromláshoz vezet.

Az általam képviselt és megteremtett zenéhez, valamint a személyiségemhez jobban illik a közvetlen koncerthangulat, mint egy fényes, tapsgépes tévéstúdió, és ez az a forma, ahogyan garantálni tudom a minőséget és azt a hangulatot, ami miatt megszerettek az emberek. Úgy érzem, a csillogó útra lépve olyan engedményeket kellett volna tennem zenei szinten, ami azt a hitelességet kérdőjelezi meg, ami miatt a közönségnek olyan nagy bizalma van bennem. Úgy érzem, a tévézéssel pontosan őket (benneteket) csaptam volna be!

A műsor elején a bulvárfogyasztó emberek köztudatába úgy kerültem be, mint akinél feltételezik, hogy megrendezett jelenet során jutott be a középdöntőbe, illetve többször kijelentették, a kollegámmal vége szakadt a barátságunknak.

Miután egyik sem volt igaz, felmerül bennem a kérdés, hogy lehet-e az ilyen úton-módon megszerzett ismertséggel vaódi értékeket közvetíteni, ami egy előadóművész-jelöltnek kutya kötelessége volna?! Én senki orrára nem szeretném kötni a magánéletem izgalmas és koholt pillanatait, és a vacsorámat sem kamerák előtt szeretném odaégetni.

Szépen épült eddig is, de ettől az álomszerű, még komromisszummentes lökettől még szebben épül a zenei életem, és azt mondhatom, hogy nem reményelenül. Véleményem szerint biztosabb alapokon nyugszik és tartósabb a siker, ha az ember a lépcsőfokokat egyesével veszi, nem pedig emeleteket ugrik. A nézők megszerették, amit csinálok, csak bővül és bővül az érdeklődők köre, ugyanez igaz a koncertnaptárra, és minden jel pozitív irányba mutat. Nagy felelősség van a kezemben, és kockázatos út, amit járok, de a közönség folyamatosan felülmúlja minden várakozásomat, én pedig igyekszem magamat napról napra művelni, hogy jobb legyek. Boldog ember vagyok, úgyhogy akárhogy is nézzük, én nyertem! " - zárta bejegyzését András.

[2010.09.20.]