Hangtechnikai malőrök sorozata Alvin Lee estjén - I. Budapest Blues Legends Fesztivál 

Az első Budapest Blues Legends Fesztivál fővendége, sztárja Alvin Lee, a Ten Years After egykori gitárosa volt. Előtte a Bőrgyári Capriccio, majd Karen Carroll és a Mississippi Grave Diggers alapozta a hangulatot. 

Ahogy az várható volt, a közönség leginkább az ötödik, hatodik ikszet taposókból állt, tizen-, huszonéveseket csak elvétve lehetett látni. Konszolidált, tisztes polgárok érkeztek, hogy ezen a szeptember végi szombat estén visszaidézzék azt, amit ez a zene, ez az életérzés, a blues nyújtott nekik, már negyven évvel ezelőtt is.

Hét óra után néhány perccel indított a Bőrgyári Capriccio, idén megjelent albumuk címadó dalával, a Túlsó Oldallal. Általában ilyenkor, a kezdésnél a közönség jó része még az előtérben, a pultoknál, mosdóban tartózkodik, kevesen vannak, és a hangulat is visszafogott. Most is így alakult, de aztán a Batthyány tér blues (Cseh Tamás szerzeménye) megfelelő tapsot, füttyöt váltott ki. Az együttes billentyűsi pozícióját Németh Károly töltötte be, majd másik Mini-tagként Török Ádám is színpadra állt. A Kocsma című számmal sikerült tovább fokozniuk a hangulatot, zárásnak pedig két Mini-nóta (Vissza a városba, Hívj fel) hangzott el. Szűk ötven perc után vonultak le.

Nagyszerű hangulatteremtés…

Húszpercnyi színpadrendezés után egy hegedű és egy szájharmonika kezdett egymást kiegészítve őrültebbnél őrültebb futamokba, míg a Mississippi Grave Diggers többi tagja is megérkezett a színpadra. Karen Carroll helyet foglalt az odakészített széken, játszani kezdett akusztikus gitárján, majd ahogy kijött az első hang a torkán, a hallgatóság azonnal tapsban tört ki. Hihetetlen, borzongató, ahogy énekel, ahogy rekeszti a hangját, ahogy a teljesen férfias mélységből vált a saját, természetes mély hangjára, vagy az erőteljes, igazi panaszos blues hangra. A Don’t You Lie To Me után elmondta, mennyire örül a közönségnek, hogy ez igazi zene igazi embereknek, és hogy jó látni fiatalokat is, akik értik a bluest. Hát igen.

A Mississippi Grave Diggers vendége volt Fekete István (trombita) és Tátrai Tibor is. Nagyon „élő” előadás volt, a hallgatóság közbetapsolásokkal is kifejezte tetszését egy-egy szóló után. A több mint egy órában a lírai, depressziós slow bluestól a pörgősebb nótákig terjedt a skála, búcsúzóul pedig a Got My Mojo Working-gel sikerült megénekeltetniük a közönséget is. Tökéletes lett az atmoszféra az est fő attrakciójához.

… majd bakik egymás után

Aztán sajnos a technika közbeszólt. Durván fél óra várakozás után is azt kellett közölnie a basszusgitárosnak, hogy probléma akadt a gitárral… Végül aztán a felkonferálás után (negyed 11 körül) megjelent a gitárvirtuóz, és bele is csaptak a Rock & Roll Music To The World-be. De nem sokkal később le is kellett állniuk, nem stimmelt a hangzás. Lee megjegyezte, hogy ugyan a hangpróbát megcsinálták délután, de azóta ugye le kellett vinni a felszerelést, felhozni a többi együttesét, stb. És mivel csak az első szám alatt lehetett fotózni, „így több kép lesz” – viccelődött, amíg a beállítgatás folyt. Aztán második nekifutásra meglett az „első” szám.

Már a következő (Here Me Calling) után „Alvin, Alvin”-t skandált az egyébként nem túl nagyszámú közönség, amit az est főszereplője mosolyogva, és a saját nevére rögtönzött pár taktussal köszönt meg. Aztán komolyabbra hangolta jól ismert piros, békejeles gitárját: az I Can’t Keep From Crying-ot a Voodoo Chile-ba, a Purple Haze-be, a Peter Gunn Theme-be is átvezette, majd egy a hátakon szőrt felállító hangorkánba oltva fejezte be.

Ismét soundcheck következett – élőben, koncertet megakasztva. Basszusgitárosa nagybőgőre váltott a Why Did You Do It alatt, majd a Don’t Give A Damn után következett a dobos szólója. Szép hosszúra nyújtott, mintsem bravúros püfölést láthattunk-hallhattunk, aminek végén újabb malőr történt: amikor a színpadra visszatérve belépett volna a két húros, csak a basszusgitár szólalt meg. Gyorsan be is fejezték ezt a számot, majd Alvin Lee megkérdezte: „Tudja valaki, hogy hogy kell ezt visszadugni?” Aztán persze sikerült neki, jöhetett a Slow Blues In C, amiben hatalmasat gitározott, a közönség bele is tapsolt.

Majd új ember került a színpadra, a hangtechnikusuk személyében… Be is lett mutatva, megtudtuk, hogy „jó ember, próbál mindent megjavítani”. Amikor úgy tűnt, meg is van ezzel, a gitár megint nem volt összekapcsolva az erősítővel, a belőle jövő komikusan csekély hangra a virtuóz ismét humorral igyekezett oldani a helyzetet, s azt mondta: „áh, túl hangos…”.

A koncert hátralevő részében kisebb (vagy figyelmen kívül hagyott) problémák akadtak még, de ahogy Alvin Lee megvillantotta, hogy még mindig – 66 évesen is – elképesztően gyors a keze és „kopásmentes” a hangja, az minden bosszankodást feledtetett. Be-beszúrt miniszólói, elektromos vonós játéka, szájharmonikázása színesítették előadását, és a nagy közönségkedvencek sem maradtak el (I Woke Up This Morning, Love Like A Man, és persze befejezésül az I’m Going Home, amivel Woodstockban beírta magát – és a Ten Years Aftert – a blues/rock nagykönyvébe).

A sok csúszás és baki miatt az egyetlen ráadásra már nem sokkal éjfél előtt került sor. A trió végleges levonulása után hirtelen kapcsolódtak fel a fények, és indult el a levezető zene. A közönség jó része sietősen távozott, konstatálva, hogy időközben eleredt az eső. (Mi más is illene egy blues est befejezéséhez?)

A hagyományosnak tervezett Budapest Blues Legends első fejezete tehát nem volt zökkenőmentes, de valóban egy legenda tette tiszteletét nálunk, nem is akármilyen koncertet adva. Kíváncsian várjuk a folytatást. 

- Fejes Anna -

[2010.09.27.]