Jézus egyenesen a Pokolgépből érkezett a Madáchba  - fotókkal

Nagy szerencse, hogy a közepesre sikeredett első randi után adtam még egy esélyt magunknak. A második alkalommal ugyanis már több olyan produkciót láthattam, amikért külön-külön is érdemes lett volna beáldozni két órát az életemből. Tóth Attilának már az első 3 színpadon töltött perce után azt mondtam: Na végre! És az előző estével ellentétben fokozatosan növekvő várakozással tekintettem a korábben említett Gethsemane felé. Jóllehet, nem képzett színész lévén hiába is kértük volna rajta számon Ted Neely alapos műgonddal felépített, folyamatosan változó Jézus alakját. Mégis a közös út során, amely a Jeruzsálembe való bevonulástól az árusok termplomból történő kiűzetésén, majd az utolsó vacsorán és a Gethsemane kerten keresztül Pilátus elé és végül a Golgotára vezet sokkal több színt és árnyalatot tudtam felfedezni ösztönszerű alakításában (és különösen a hangjában) mint a korábbi estén. Róla aztán nem lehetett elmondani, hogy nincs súlya a színpadon. Percről percre egyre magabiztosabb volt és a sokat emlegetett imával tényleg koronát tett fel produkciójára. Ez a fohász, még ha nem is volt tökéletes legalábbis méltó volt olyan elődökéhez, mint Neely, Steve Balsamo vagy egykoron Sasvári Sándor (nem állom meg, hogy ne soroljam ide Dolhai Attilát, aki szintén énekelte már úgy el a dalt, hogy a hideg futkározott a gyönyörűségtől a hátamon és akit mostanában Szolnokon láthatunk ugyanebben a szerepben....). Kis túlzással azt mondhatnám, úgy látszik, a Pokolgépből egyenes út vezet a Madáchba, hiszen a metál banda legújabb frontembere nem az első, aki ilyen háttérrel lépett itt színpadra.

Aki látta Kalapács Józsit cicanadrágban, az sosem feledi és pontosan tudja, hogy miről beszélek :-D. Eddig sem kellett lasszóval kergetni, ha valaki Pokolgép koncertre akart invitálni, de Tóth Attila miatt ezt a mostanában hanyagolt szokásomat is érdemesnek látom új alapokra helyezni. Leglábbis egy este erejéig mindenképp. A mostani előadás alapján előre borzongok, hogy mire képes a torka az erő „sötét” oldalának szolgálatában :-D. És persze arra is kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet Javert felügyelőként a Nyomorultakban. Ennek megtapasztalására sem kell túl messzire zarándokolnom, csupán Kecskemétig. Jóllehet, az színészileg még összetettebb és komolyabb feladat, ami talán most még kicsit korai Attilának, a hangja biztos, hogy nem okoz csalódást. Még akkor sem, ha itt is komoly mércével mérem, hisz Javert esetében Makrai Pálon szocializálódtam...

Jézus Krisztus Szupersztár (Tóth-Száraz)

Júdás szerepében Száraz Tamás megintcsak nagyon ott volt a szeren. Szerették egymást: a szerep és Ő. Ezáltal mi is szerettük őket. Kevés bizonytalanságot még az ő hangjában is fel lehetett fedezni, de ez, bemutatóról lévén szó, a felségárulásnál sokkal bocsánatosabb bűn volt. És ha a két főszereplőt együtt nézem, külön öröm, hogy tudom, még ehhez a produkcióhoz képest is tudnak fejlődni. Posta Viktorral kapcsolatban ilyet nem tudok mondani, ugyanis nem találtam fogást rajta. Minden mozdulata és hangszálainak minden rezdülése a helyén volt. Teljesen más Pilátust idézett a színpadra, mint ez előző előadáson Sasvári, de semmivel sem rosszabbatt. Sőt. Nagyon meggyőző volt. Egyetlen ponton éreztem ezt az előadást halványabbnak, Ádok Zoli messze nem ragadott úgy magával, mint korábban Nagy Sándor. Talán túlzottan klisé-szerű volt, talán túlhúzta azt a bizonyos húrt, mindenesetre korántsem szórakoztam olyan jól Heródes király dalán. És az Annás-Kajafás duóval kapcsán is csak ismételni tudnám magam. Úgy látszik, ezen a ponton ha igazi élményre vágyom, továbbra is a DVD polcunk a helyes irány...

Az én álmom

Nem csak az imént említett főpapok okán, hanem összességében is azt mondhatom, számomra továbbra is a film az etalon. Szinte minden héten képes lennék megnézni. Még ha a környezeti változók és a pillanatnyi lelkiállapotom függvényében mindannyiszor más és más jeleneteknek, karaktereknek adnék is komolyabb hangsúlyt. De az biztos, hogy mindannyiszor úgy állnék föl a TV elől, hogy az élmény hatását még sokáig hordozom magamban. Vagy felpörögve, vagy éppen mély nyugalommal a szívemben, esetleg egyszerűen a ráncaimtól ideiglenesen megszabadulva. Hasonló élmények reményével telve csak abban az esetben indulnék harmadszor is a Madách Színházba, ha a színlap minimálisan tér el az általam áhított leosztástól. Ami valahogy így néz ki: Tóth – Száraz – Polyák – Posta – Nagy... Persze az utóbbi két poszton a két rutinróka, Sasvári és Szerednyei irányában megengedő lennék. Ámen.

- Balázs András -  

[2010.10.22.]

« előző oldal

(2. oldal)