Egy kicsit megint meghaltunk: méltóságteljesen búcsúzott a Colosseum a Millenárison
Ahogy mondani szokták: még a reflektorokon is lógtak… Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen a fúziós zene úttörőinek búcsúturnéjával hónapok óta foglalkozik a sajtó. Az előadássorozat utolsó állomása Budapest, ahol az ezerfős közönség számára szűknek bizonyultak a Millenáris Teátrum falai.
Come Right Back – tör fel élesen-karcosan a Colosseum antisztár külsejű frontemberének gigantikus torkából, amit akár ígéretnek is felfoghatnánk. De nem, hiszen tudjuk: itt a vége, a hatosfogat ebben az összetételben nem lép színpadra többé. Minden egyes búcsúzáskor, mi, a Nagy Generáció gyermekei egy kicsit meghalunk. Mint ahogy az egyik alapító atya, Dick Heckstall-Smith is 2004 óta az angyaloknak fújja szaxofonját, Barbara Thompsonra hagyva örökségét. S hogy Jon Hiseman dobos hitvese mennyire képes jól sáfárkodni e nemes testamentummal, a Morning Story ritmusos-dallamos tételének madárcsicsergős-süvöltős szaxofon szólójában kétséget kizáróan bebizonyosodik.
A ’69-es bemutatkozó album (Those Who Are About To Die Salute You) Walking In The Park című darabját Mark Clark basszusgitáros kristálytiszta és erőteljes tenorhangja vezeti be, megcsillogtatva énekes kvalitásait is. A dallamot átvevő Chris Farlowe gyorsan pergő nyelvvel Clem Clempsonnal vív gitáros-felelgetős szólópárbajt, mely szinte észrevétlenül oldódik fel Dave Greenslade Hammond orgona szólójában. A hangszálait instrumentumként használó énekes még Barbara szopránszaxofonjával is feleselget kicsit, de mindez csak kéjes előjáték ahhoz, ami az egyik csúcspontot jelentő Stormy Monday Bluest jelenti; egymást követő szólókban bontakozik ki a szaxofon, a gitár és az orgona virtuóz attrakciója.
A The Valentyne Suite három tétele hozza el a teljes ki- és beteljesedést, ebben aztán minden benne van: a dzsessz, a blues és a rock pszichedelikus, lebegős fúziója. A kiszabaduló dallamfoszlány átsuhan, lágyan megcirógat, magával ragad, együtt lebegsz vele a térben; aztán lecsapnak a dobverők, a mellkasodban landoló basszushangok majd’ hanyatt löknek, de még kitartasz, hiszen a java hátravan. Hosszasan sír-dübörög a Fender Stratocaster, egy rövid szólóban, visszafogott hangzással, méltóságteljesen brummog a basszusgitár. A hatás frenetikus.
Jon Hiseman Colosseum vezér mutatványára a műsor végét jelző, „kötelező” levonulás után kerül sor: a dobverők metronóm pontosságával csapnak le a bőrökre, és a cinekre. Sallangtól, látványos showtól, öncélúságtól mentesen. Közben visszaszállingózik a csapat, hogy a Lost Angeles-szel (amit Farlow egy kedves gesztussal Budapestre cserél az egyik refrénben) véglegesen elbúcsúzzon. Clempson a Stratót Les Paul Gibsonra cseréli, hogy hosszas, szívre-lélekre ható szólóval (benne Beatles, Cream és Spencer Davies mozaikokkal) hagyjon maradandó nyomokat a zeneértő, hálás magyar közönségben.
És ez a Colosseum minden egyes zenészének sikerült.
- Hegedűs István -
Fotó: Nagy Endre
[2010.11.16.]
Hírek
