A Szigetről a halhatatlanság felé halad a Tankcsapda? Syma liba!

Arányok

Az is igaz lehet persze, hogy jó koncertről könnyű jó filmet készíteni. Ez bármilyen logikusnak hangzik, és ez a DVD igazolni is látszik az állítást, gyanítható, hogy önmagában túlzott általánosítás. Az viszont biztos, hogy döglött buliról képtelenség lenne ilyen, minden percében izzó anyagot összeállítani. És ha csak néhány százan lézengtek volna a színpad előtt, abból a legnagyobb profizmussal sem lehetett volna azt a brutális tömeget „összekopipésztelni”, ami itt oly gyakran megdobogtatta a szívemet. Helyén éreztem a nézőtérről és a színpadról készült képek arányát csakúgy, mint a közeli és távoli felvételeket. De ugyanilyen hibátlan volt a régebbi és újabb, punkosabb és rockosabb, pörgősebb és fajsúlyosabb számok aránya a 20 év anyagából szemezgetve.

A megabuli nyilvánvalóan minden idők legnagyobbja volt ebből a szempontból is. Naná, hogy soha nem láthattunk, hallhattunk ilyen gazdag anyagot egyetlen estén. Nem csak szufla, de hiányérzet is alig maradt bennem a végére. Nem mintha nem tudtam volna kapásból felsorolni 10-15 olyan kedvencet, ami nem kapott helyet a tracklist-en, de ez csak a két évtized termékenységére utal és nem arra, hogy az ünnepi est koreográfiája ne lett volna tökéletes. Aznap este ez csak egy benyomás volt, de most, hogy volt alkalmam elégszer (???) megnézni az anyagot, ezt már sokkal tisztábban látom. Hazai viszonylatban úgy hiszem megismételhetetlen, felülmúlhatatlan az a koncertélmény, amit ott átélhettünk, de ez a film súrolja a lehetetlent, hogy visszaadjon, életre keltsen valamit belőle. Ott és akkor például fel sem tűnt – vagy azóta néhány más koncert felülírta ezeket a momentumokat – mennyire különlegesen jól szólt a Nem kell semmi, a two-in-one csomagolásban felcsendült Félre a tréfát és Éjszaka részegen haza, vagy a Be vagyok rúgva. Az ilyen apró részletekre is jó – újra - rácsodálkozni.

Fiúk ölébe a lányok

Valahol a második lemez negyedénél jegyzi meg Lukács, hogy a buli most kezdődik el. És ebben az a komoly, hogy igaza van. Bármennyi slágeren vagyunk már túl ezen a ponton, még mindig tucatnyi örökzöld ad új és új lendületet az ünneplésnek. Ez talán az egyetlen „hibája” ennek a koncertnek és a róla készült felvételnek. Olyan összehasonlítási alapot ad minden további bulihoz, amit az alapvetően telhetetlen emberek olykor talán nehezen tudnak kezelni. Ez jó. Ezek szerint már csak terápiás célzattal is kénytelen leszek elmenni a héten szombaton (18-án) a Syma csarnokba. Meg kell tudnom, hogy mit fejlődtem ezen a téren most, hogy már jó néhányszor sikerült előhívnom a tavaly nyári képeket a memóriámból. Hála e DVD-nek.

Amit természetesen ezek után sem zárok a fiók mélyére. Van még feladatom vele. Azon felül is, hogy (jó) néhány év múlva a kislányomat az egyik, a kisfiamat a másik térdemre ültessem és az Aladdin, a Herkules és az Oroszlánkirály után egy más jellegű közös családi mozizást próbáljak elővezetni. Addigra még meg kell találnom egy bizonyos kockát, amit eleddig hiába kerestem a felvételeken. Amellyel minden kétséget kizáróan tudom igazolni az utódok előtt, hogy én is a stáblistán szereplek. Lukács László (ének, gitárok), Molnár Levente Cseresznye (gitár, vokál) és Fejes Tamás (dob) mellett azon a verőfényes nyár estén többek között én voltam a Mindenki (taps, fütty, kiabálás, éneklés). ŐK voltak a csapda, de a Tankok mi voltunk. Ez mindannyiunk filmje.

– Balázs András –

[2010.12.16.]