Interjú a Boardwalk Empire - Gengszterkorzó zenei felelőseivel

Jim Dunbar

– Ön milyen kutatásokat végzett a műsorhoz, és miket használtak fel?
Nagyon odafigyeltünk, hogy ragaszkodjunk 1920-hoz, nem csaltunk olyasmivel, ami csak úgy hangzik, mintha 1920-ból lenne. Ha nem 1920-ban vagy előtte írták, egyszerűen nem érdekelt minket. Volt egy banda, az Original Dixieland Jazz Band, nekik tulajdonítják az első dzsesszalbumot, a „Livery Stable Blues”-t. Ezt használtuk kiindulási pontnak; felvettük újra az albumot, és végül is ők voltak a sablon a Babette bandájához.

– Gondolja, hogy a filmzene nagy része új lesz a legtöbb nézőnek?
Mindenképp. Néhány dolog ismerős lesz, mint például a „Tiger Rag”, de a nagyja újdonság, mert ez egy elhanyagolt repertoár. Például, a chicagói Négy Kettes bordélyban egy Joe Jordan nevű, közép-nyugati néger ragtime-szerző darabjait használtuk fel, mert egy világosan megkülönböztethető stílust és hangzást akartunk, ami más, mint amit Atlantic Cityben csináltunk. Felhasználtuk egy kortársa, Tom Turpin zenéjét is. Ragtime-ból dzsesszbe vált a muzsika, ezt próbáltuk illusztrálni, erre volt egy mód a Négy Kettes zenéje.

– Mit tanulhatnak a nézők ennek a korszaknak a zenéjéből?
– Ennek a korszaknak a zenéje félelmetes. Vannak dallamok, amiket meghallasz, és utána átkozol bennünket, mert megragadnak egy időre. De rengeteg olyat lehet majd hallani, ami az eredeti formájában a huszadik század zenei szótárának része lett. Maga a játék rendkívül tüzes. Olyasmi, mint a korai rock ’n’ roll, vagy a korai punk, amikor hallani, hogy feltaláltak valamit. 1919-ben vagy 1920-ban, bizonyos esetekben ott a helyszínen találtak ki dolgokat. Remélem, hogy lesznek, akik elismerést, tiszteletet éreznek ez iránt, és segítenek ezt a művészeti formát életben tartani. Egy csomó embernek Miles Davis a dzsessz. Imádom Miles Davist, meg Charlie Parkert, meg John Coltrane-t – de nagyon sok minden történt, mielőtt ők egyáltalán megjelentek. Ezek az 1920-as fickók őrült lázadók voltak.

[2011.02.08.]