Rammstein újratöltve - ismét lángokba borult az Aréna

Miután a földbe döngölték Ausztráliát, Dél-Afrikát, Észak-Amerikát és Mexikót is, a tűz német félistenei ismét Európát vették célba. Made in Germany 1995-2011 névre keresztelt turnéjuk az azonos című best of albumuk megjelentetése köré szerveződött. Nagy örömünkre oly módon, hogy a turné állomásai között Budapestet ismét, immáron harmadszor (de jó is ezt kimondani) megtalálhatták a rajongók.

Prológus

Két korosodó rocker (ha egyáltalán értelmezhető ez a szóösszetétel) sétált előttem tegnap este az Aréna felé. Egyikük szinte mentegetőzve, magyarázkodás gyanánt mondta a következőket: „Tulajdonképpen én nem is hallgatom őket. Tudod, én a RÉGI, IGAZI rockzenét szeretem. Csak a fiam miatt jövök ki. Mindegy. Valahogy csak végig bírom.” Majd kortyolt még egy utolsót a nem kimondottan prémium kategóriájú söréből, környezettudatos rockerhez méltóan atomi méretűre zsugorította a kiürült dobozt és egy nagy sóhajtás kíséretében –már úgyis mindegy alapon – átadta jegyét a kezelő szerveknek.

Halálcsillagok

Azután, hogy életem első Rammstein koncertjén (lehet, hogy már hat év eltelt azóta?) az Apocalyptica melegítette üzemi hőfokra a közönséget, volt egy olyan érzésem, hogy érdemes lesz a nyolc órára meghirdetett kezdésről nem lemaradni. Nem csalatkoztam. Be kell valljam, nem néztem utána a dolognak (hagytam magam meglepni), és a germán precizitással, 20.00-kor felcsendülő első akkordok (?) hallatán nem is vágtam le egyből, hogy ezúttal kit ért a megtiszteltetés, hogy Lindemannék előtt léphessen színpadra. A környezetemben lévők sem tudták gyorsan feltámadt kíváncsiságomat kielégíteni, de abban egyetértettünk, hogy érdemes lesz utána járni a dolognak.

Nos, a 2011-es turnéhoz újra északi társat választott a Rammstein a svéd Deathstars személyében. Az indusztriális és gótikus metál keverékét játszó csapat hibátlan harmincöt percet produkált. Egyszerűen jók voltak. Megjelenésében időnként a Rocky Horror Picture Show-t idéző Andreas Bergh-et brutálisan jó hangszínnel áldotta meg a teremtője. Leginkább ezzel, illetve a kétféle irányzat jó arányérzékről árulkodó vegyítésével emelkedett ki a banda a sok hasonló zenekar sorából. Magam leginkább legújabb, idei albumuk (Metal) címadó dalát zártam szívembe, amely megintcsak egyszerűségében volt nagyszerű. Nem csak Star Wars rajongóknak ajánlott.

Intro

Hónapok óta, ahogy egyre fokozódó várakozással tekintettem az este elé, azon gondolkoztam, tudnak-e bármi olyat produkálni a srácok, amivel a tavalyi, akkor felülmúlhatatlannak vélt előadást überelhetnék. Három percig tarthattak a kételyeim. Ha voltak egyáltalán.

Csak legfelső fokon tudok beszélni a bevonulásról. Azok után, hogy tavaly egy falat áttörve jutottak egyenként a színpadra a srácok, most, nem kis meglepetésre a nézőtér egyik bejárójában tűntek fel, majd egy boxmérkőzés felvezetésének koreográfiáját idéző módon haladtak át a tömegen. Két zászló kísérte vonulásukat: az egyik piros-fehér-zöld trikolor, a másikon a zenekar logóját, „fémjelét” láthattuk.

A biztonsági őrök gyűrűjében egy kb. 3x4 méteres mini színpadra léptek fel a zenekar tagjai, amely a kiemelt álló szektort választotta el a technikusok bázisától. A nélkül, hogy a nézők elkezdték volna a Szigeten, a tánczene sátorban a Korda Gyuri koncerten megszokott „Nagyszínpad! Nagyszínpad!” kántálást, egy híd ereszkedett a megdöbbent nézők feje fölé, amelyen a fiúk átsétálhattak a nagyobbik, igen komolyan berendezett színpadra. Ezzel a zúzda, pontban 21 órakor, hivatalosan is megnyitotta kapuit a teltházas közönség előtt.

Betegek

Jóllehet első ránézésre Till-en néhány plusz kilót véltem felfedezni tavalyi (csúcs)formájához képest, összességében azt állapítottam meg, nem sokat változtak a srácok tavaly óta. Ugyanolyan betegek, mint voltak. Különösen a billentyűs, Flake (Christian Lorenz), aki az Amerika-ban, szokásához híven járókerettel járta be a színpadot, kísérteties hasonlóságot mutatva a L’art pour l’art társulat Dolák Saly Róbert által megformált Parittya Setét Antal-jához. Persze az elmegyógyintézetek felvételi vizsgáját bármikor sikerrel abszolválná az őt a későbbiek (konkrétan a Mein Teil) során üstben, speciálisnak nevezhető technológiával megperzselő Lindemann is.

A legbetegebb jelenetet mégiscsak a Bück Dich-hez koreografálták. Ekkor az intro során már használt hídon Doom (Christoph Schneider) pórázon vezette át a négykézlábra ereszkedett társait a kisebbik színpadra, ahol aztán Till anál terror áldozatává tette a felhívásnak (Bück Dich = Hajolj le!) engedelmeskedő Flake-et. Végül az aktus után megmaradt magjait nemes egyszerűséggel a közönségre ejakulálta. Ehhez képest a Mein Teil mészárosa olyan visszafogott volt, mint egy ministráns a húsvéti nagymisén.

Újratöltve

A színpadkép némiképp megújult ugyan a tavalyihoz képest, jó néhány eleme azonban változatlan, vagy csekély mértékben módosított formában visszaköszönt. Ettől persze egyáltalán nem volt unalmas. Biztos még így is voltak olyan elemei, amikre legközelebb is újként csodálkoznék rá. Egyszerűen nem lehetett minden részét befogadni. Egyik kedvencem a három hatalmas, zöld Rammstein logó volt a színpad fölött. Ha lehet, most még jobban tetszett a világítás. Vagy csak szerencsésebb helyről láttam a színpadot, mint tavaly. A színeket – szerencsére - ritkán keverték. A színpad hol fehér, hol sárga, máskor zöld, kék vagy piros megvilágítást kapott. Egytől egyig brutál jók voltak.

Visszatérő motívum volt a Feuer frei! során használt, fejre szerelt lángszóró, a Du riechst so gut-ban szereplő íj és lángoló gitárok, a Du hast tüzijátéka, amit Till egy puskával keltett életre (micsoda paradoxon ), az Angel-ben viselt égő angyal-szárnyak, vagy a Pussy pénisz-ágyúja (na de ne is beszéljünk róla, „hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”). Mindegyik pontosan annyira szerethető volt, mint első látásra. És persze ismét tanúi, sőt a szerencsésebbek hullámai lehettünk Felke elmaradhatatlan csónakázásának is, amely most kicsit rövidebb volt a tavalyinál, talán a kiemelet és normál álló szektorok közti pár méteres biztonsági űr okán.

Az est folyamán kiürült gázpalackok mennyiségén nem látszott a recesszió. Amikor már azt hittük nem lehet fokozni a hőséget, a látványt a lángcsóvák hosszát vagy számosságát mindig jött egy újabb, még nagyobb durranás. Sokszor a szó legszorosabb értelmében, mint a Link 2 3 4 alatt, amikor egy kisebb hangrobbanás kíséretében hullott le a színpad hátterét addig adó függöny, megduplázván a zenészeket körül ölelő teret, vagy a Rammstein című szám alatt eldördülő, a szívritmusom számára kis híján végzetes lövésnél.

Best of bests

Az első órában minden egyes szám után felujjongtam, hogy egy újabb kedvencemet hallom. Már majdnem elkezdtem aggódni, mi marad a második felvonásra. Aztán rájöttem: a többi kedvencem. Nem is tudom, miért lepődtem meg ezen egy best of koncert kapcsán. A 16 év terméséből valószínűleg mindenki össze tudna magának állítani még legalább egy hasonló hosszúságú track list-et, ugyanilyen nagy kedvencekkel (esetemben egy ilyen példa a Halleluja). Ugyanakkor a legnagyobb klasszikusok szinte kivétel nélkül felcsendültek (ez esetben a „felcsendül” szó ismét kimeríti a paradoxon fogalmát :). Egy másodpercre sem hagyván unatkozni, vagy tapsra indult kezét, dübörgő menetelésre induló lábát pihentetni bárkinek is a nézőtéren. Mindezek alapján is lesz helye a válogatás albumnak (talán éppen a karácsonyfa alatt). Ahogy ez a koncert is kiemelt helyet kapott az emlékeim könyvében. Hibátlan két óra volt. Remélem, a (velem együtt) korosodó rocker apuka is végig bírta. Ha igen, biztos vagyok benne, ezentúl “őket” is fogja hallgatni...

Rammstein az Arénában. Hogyan érezted magad koncerten? VOKS lent!

Rammstein az Arénában - klikk a fotóra

Deathstars az Arénában

-Balázs András- 

képek: Orbán Péter

[2011.11.11.]