A flamenco hercege első ízben Magyarországon

Vicente Amigo a MÜPA szinpadán. 

Minden nagyon szigorú a sajtó körül a belépésnél. Valami várakozással teli feszültség ül a termen – legalábbis így érzem. Majdnem telt ház, csak a földszinten van egy néhány üres hely szétszórva. A nézőtér első sorai természetesen dugig telve – ott ül az összes gitáros – és mindenki nagyon várakozik.

A fények elalszanak és a sötétbe borult teremben a szinpadra csak egyetlen reflektor fénye vetül kis udvart rajzolva a deszkákra. Csend. Csak csend, és folytatódik a csend. Senki nem pisszen, csak szépen várakozik, miközben nem történik semmi. Hosszan, szokatlanul hosszan. Egyszer csak léptek koppanása hallatszik a sötétből. A lassú ütemben ballagó lábak hangja, mint valami metronóm, miközben a fénybe ér, és helyet foglal a pódium közepére állított széken.

Elkezd játszani a gitáron és a zene betölti a termet. Körülvesz, és úgy érezni mintha a fal minden kis résébe a székkárpitok szövetszálai közé is befolyna, keresztül megy az elménken, ott kacskaringózik, táncol, hajladozik és cirógat.

Vicente magával ragadó dallamai megmaradnak az átlagos zenehallgató ember fejében is. Fülbemászóak és szórakoztatóak. Persze minden megvan a zenéjében; a mélységek és a vidámság is.

Nagyon tisztán szólal meg, és egyéni hangzása azonnal felismerhető a műfaj megannyi művelője között is. Amellett, hogy Paco de Lucia – mint szinte minden flamenco gitárosra – komoly hatással volt rá, mégis a mestertől teljesen különböző és karakteresen eltérő hangzást, dallam vezetést, harmónizálást hozott létre és ez, az egyéni arculat a ritmizálásán és a zenéje dinamikai karakterisztikáján is nagyon jól látszik. Minden meg van benne ami a csillogó tehetségnek elengedhetetlen része. Attól, hogy rendkívül virtuóz mégis, valahogy elintézte, hogy a zenéje követhetőbb legyen és ez akkor is sikerül neki ha egyébként rendkívül gazdag, gurgulázó szólamain utazunk. Igen, mert néha úgy tűnik, hogy valami véget nem érni akaró dallam folyammal úszunk papír fecni könnyedségével, és ez, az ár nem dobál csak felemelve sodor magával. Aztám persze vannak viharok, menydörgéssel. Nem is kevés, nem is kicsik. Na ez a heavy metál – ahogy Paco esetében is tettem hasonló megjegyzést – és talán éppen ez az, ami összeköti Őt vele. Az elementális erő, ami az Ő zenéjéből is sugárzik.

Vannak hangok melyek úgy vélik, hogy Ő a flamenco trónörököse Paco után. Ezzel még köszönő viszonyban sincs a véleményem, és valójában rendkívüli badarságnak tartom a hasonló elképzeléseket. Először is azért mert ha már ennél a hasonlatnál maradunk, a történelemben a nagy királyok trónörökösei legtöbbször meg sem közelítik azokat akiktől átveszik a helyet, sokszor igazi vesztesek. Viszont szilárd meggyőződésem, hogy Vicente sem akar trónörökös lenni, és abban az értelemben nem is lehetne, hogy Paco helyébe lép. Lisztnek, Bartóknak, Mozartnak sem voltak trónörököseik. Nem lépett akkor sem az Ő idejükben, és léphet soha már a helyükbe senki.

Vicente esetében más értelemben sem történhet ez meg, mert a zenéjük teljesen más. Persze mindkettő modern flamenco, de ezzel ki is merült a hasonlóság. Ha mondjuk épületekhez hasonlítanám, azt mondanám, hogy persze mindkettő szilárd alapokon, a talajon áll – ami a flamenco – de az építészek és az épületek merőben eltérnek egymástól. Persze mindkettőben van tégla, üveg, beton, de vannak olyan anyagok melyek különböznek, a dizájnról nem is beszélve. Lechner Ödön és Hild József is mást csináltak mégis mindkettő kimagaslóan értékes és nem behelyettesíthető az egyik a másikkal.

Nyilván való, hogy már Ő is egy fénylő csillag – egy másik – akinek saját stílusa és fejlődési íve van – és többek között ez az, ami csillaggá teszi – és nála is, mint minden karizmatikus zenésznél állandó és folyamatos fejlődés látható. Jól érzékelhető a zenei gondolkozás módjának és dallamvezetésének formálódása. Persze ezek az egyéniségek egymásra is hatással vannak mint ahogy a csillagokra a gravitáció.

A flamenco hercege? Nos igen, csak azért aposztrofáltam így mert ezzel a fizikai fiatalsságára akartam utalni de nem valami rangsorban betöltött helyre. Ő és minden más nagyember – zenész – a saját királyságának állomásain mehet végig és ha így nézzük Ő most a herceg.

Azért is meggyőződésem, hogy essze ágában sincs, hogy bárkinek, és főleg Paco-nak a helyébe lépjen mert minden gitárosnak az a jó amíg Paco velünk van és alkot, és ugyanígy Vicente. Abban az értelemben, hogy egy tisztán és azonnal felismerhető stílust, hangzást, és dallamvilágot alakított ki a legnagyobbak közé tudott lépni, és Őt sem mozdítja már el senki erről a helyről.

Vicente Amigo a MÜPA-ban

-Endre- 

[2011.12.19.]