Elképesztő siker a Voca People első budapesti koncertjén - landoltak az űrlények
Őrületes közönségsikert aratott a Voca People hétfő esti koncertje a Budapest Kongresszusi Központban. A nyolc főből álló acapella csapat a világon egyedülálló stílust teremtett: remek énektudásuk mellett olyan show-műsornak lehet tanúja a néző, ami életre szóló élményt jelent. A Voca People másfél órára kiszakít bennünket a világból, elfeledteti hétköznapjainkat, mesebeli világba repít - képes beszámoló
Évek óta figyelemmel kísérem a Voca People körüli történéseket, tulajdonképpen azóta, hogy az első videót megláttam róluk. Azonnal megfogott az a professzionális, mégis közvetlen és szuggesztív előadás, amit a felvételen tapasztaltam. A Voca People nem csak egy acapella csapat. A nyolc énekes barátságos űrlények képében érkezik meghódítani a Földet, megosztani velünk, emberekkel a zenét.
Történetük olyan tökéletesen megkomponált forgatókönyv szerint játszódik előttünk, hogy akaratunk ellenére, szinte észrevétlenül rugaszkodunk el a valóságtól. Egy mesének lehetünk részesei, amiből csak akkor ébredünk fel duzzogva, amikor felkapcsolódik a lámpa és a dolgozók kinyitják a terem bejáratait. Ez az a show, amit elmesélni nem, csak átélni lehet. A következőkben mégis megkísérlem megosztani az élményt azokkal, akik lemaradtak róla.
Alapvetően jó hangulatban érkezem a helyszínre, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy nagyszerű acapella előadás részese lehetek. Ahogy elfoglalom a helyemet, feltűnően kellemes zenét hallok. Sting. A szervezők máris kedvenceimmé váltak. Némi késéssel, 20:15 körül kapcsolódnak le a lámpák a közel teltházas teremben. Kezdetét veszi a Voca People fergeteges előadása.
A történet egy űrhajó landolásával kezdődik. Furcsa, számunkra leginkább talán a Star Warsból ismert effekteket hallunk, amelyekből egyértelműen egy idegen égi jármű közeledésére asszociálunk. Ez egyébként tökéletes összhangban van a helyszínnel, a Budapest Kongresszusi Központ némileg futurisztikus belső tere még talán emel is kicsit az űrbéli hangulaton. Az űrhajó landolt. Nyolc fehér ruhába öltözött, szintén fehér gumiarcú lény jelenik meg a színpadon. Nem érzik otthon magukat, óvatosan nézelődnek körbe-körbe, ismerkednek a helyszínnel. Aztán a földön mikrofonokat találnak, amikről pillanatok alatt kiderítik, hogy mire valók. Már-már megnyugodni látszanak, amikor ismerkedni kezdenek a fényekkel, az elemlámpával.
Az egyik lámpa véletlenül a közönség felé világít. Méla undorral, mégis félénken veszik tudomásul, hogy ezen a bolygón bizony ilyen élő lények élnek. Rövid ideig még pásztáznak a sorok között, próbálnak ismerkedni az földlakókkal, majd úgy döntenek, másképpen próbálnak megismerni minket, embereket. Felállítják a közönséget és különböző feladatokat adnak nekünk, elsősorban arra kíváncsiak, hogy mennyire vagyunk otthon a hangok világában, így végül szolmizálni kezdenek a közönséggel. Egy halk „very good” után engedélyt kapunk ülőhelyeink elfoglalására, a „vokák” pedig bemutatják nekünk a zene történetét jelenetekben. Hirtelen érdekesnek tűnik az evolúciós kitérő, amikor például arról kezdenek mesélni, hogy a neandervölgyi ember milyen hangokat hallatott, ha fájdalom érte. Éppen ráhangolódnánk a darwini elképzelésekre, amikor az űrlények hirtelen énekelni kezdenek.
Hihetetlen sebességgel és precizitással képesek váltogatni az előadott szerzeményeket úgy, hogy közben szinte észre sem vesszük, hogy újabb és újabb dalok hangzanak el. A „vokák” ugyanis nem tartanak szünetet a számok között, hanem egyikből a másikba ívelnek át. Így lehet, hogy a Lion sleeps tonight, Dorime, Scott Joplin - Entertrainer, Mr Santa, Hit the Road Jack és a Tutti Frutti megállás nélkül hangzanak el, miközben a kis fehér, jókedvű űrlények rockiznak a színpadon. Szinte felülmúlhatatlannak érzem a mixet, de egy Can’t buy me love, Long train running és Holiday után már látom, hogy számukra nem létezik lehetetlen. A Bille Jean-re „moon walkingoló” űrlény széles mosolyt csal az arcomra, de épphogy hangos nevetésbe kezdenék máris a Sweet Dreams és Macarena című számok szólnak, majd az első blokkot a Cotton eye Joe zárja.
A közönség szűnni nem akaró tapsa egyértelműen azt jelzi, hogy a Voca People űrhajója a legjobb helyen landolt. Most, hogy a jármű legénysége kezd megbízni a földlakókban, a kapitány úgy dönt, bemutatja nekünk a csapatot. Scratcher, Tubas, Baritone, Tenor, Alta, Mezzo, Soprana és Beat&Captain. A legénység bemutatása után az „vokák” újra énekelni kezdenek, de értelmezhetetlen zajra lesznek figyelmesek. Kezdetben csak figyelik a hangot, később pedig utánozni próbálják azt, közben serényen keresgélik a zajforrást. Végül egy női táskát találnak, amiből előkerül az ijesztő dallamokat árasztó készülék, a mobiltelefon. Mivel az űrlények nem értenek a földlakók nyelvén, a telefonban ismétlődő „hallózást” is utánozni kezdik. A táska tartalmát nézegetve érdekes dolgokra bukkannak, rájönnek például, hogy a zenének és a mozinak valamilyen formában közük lehet egymáshoz a Földön. A „vokák” nagyon gyorsan tanulnak, így amint összefüggést találnak zene és film között, azonnal elemlámpákkal imitált 20th Century Fox bevezetővel ellátott Mission Impossible, Keresztapa és Rózsaszín Párduc dalokat hallhatunk.
A Taxi zenéjéhez érve aztán a közönség is felpezsdül és ritmusos tapsával segíti az egyre bátrabb űrlényeket, majd visszatérünk a Misson Impossible témájára, amiben az élelmes űrlények egy ütemnyi jazz sztenderdet, a Girl From Ipanema részletét is elrejtik. Hallhatunk még Eye of the Tigert és My heart will go on-t is, amiben olyan érzelmek törnek az idegenekre a színpadon, hogy jelenetüket minden bizonnyal még Kate Winslet is megirigyelné. A második énekblokk végén a „vokák” feltűnő egyeztetésbe kezdenek, ám a földöntúli kommunikáció emberi fül számára teljesen érthetetlen, így feszült várakozás van a teremben. Gyors megbeszélésük után a nyolc földönkívüli lesétál a színpadról, és szemmel láthatóan válogatni kezd a földlakók között. Captain egy gyereket választ magának, akit komoly feladattal lát el: ő tartja a mikrofont. Scratcher választása a legszembetűnőbb, ő ugyanis egy kopasz földlakót választ magának, majd az „I like your head” megjegyzés után azonnal scratchelni kezd kiválasztottja fején.
Hogy a közönség bevonása teljes legyen, mindannyian tapsolós feladatot kapunk, így megszületik a földönkívüliek és földlakók első közös, „összművészeti” alkotása. Bár lassacskán az idegenek is kezdenek bízni bennünk, úgy gondolják, hogy szükségük van további információkra a földlakókról, ezért újabb válogatásba kezdenek. Az új kiválasztottak feladata ezúttal csupán annyi, hogy hagyják a „vokák”-nak megérinteni a fejüket. Az űrlények ugyanis ezzel az érintéssel hallják az emberek agyában rejtőző zenét, amit természetesen azonnal közvetítenek is felénk. Így aztán egy hölgy feje a Nászindulót, egy úré drum&bass-t, egy harmadik néző agya pedig Beethoven V. szimfóniáját sugározza.
A Sorsszimfónia éneklése közben az idegenek gyorsan megkedvelik a komolyzenét, így hát pár perc leforgása alatt egy egész klasszikus zenetörténet kurzus anyagát hallhatjuk a Radetzky indulótól Brahms Magyar Táncokig. Egy tapsnyi szünet után elhangzik még Figaro, Rimszkij Korszakov Dongo-ja, majd a Carmina Burana. Legyünk őszinték: az ember nem hallgat minden nap beatbox alappal kiegészített klasszikusokat. Elsőre talán képtelenségnek tűnik, hogy a „szájdob” és például Carl Orff jó párosítás lehet, de egészen biztosan állíthatom, hogy - hála a Voca People profizmusának - egyetlen dal sem veszített az értékéből. A klasszikus-blokk végeztével a kapitány megsebesül és a beatbox pozíciót Scratcher próbálja átvenni. Próbálkozása nem hoz nagy sikert a földlakók körében, így a kudarc tudomásulvétele után inkább segít Captain-nek. Miközben Scratcher a közönségnek produkálja magát, beleszeret egy földlakóba. Társai megpróbálják lebeszélni, végül azonban mind az öt hímnemű „voka”-t elvarázsolja a hölgy.
További képekért kattints!
Egy hirtelen érzelmektől vezérelt I love you baby közben az egyik űrlény lesétál a színpadról és kézen fogja választottját, majd felkíséri a színpadra. A férfi „vokák” körberajongják a nőt, közben pedig elhangzik egy I got my mind, illetve As long as you love me, majd az egyre tüzesebb hangulatban lévő idegenek egy Sexbombbal zárják az udvarlást. A három nőnemű űrlény időközben megelégeli a műsort és féltékenységükben lezavarják a lányt a színpadról. A hímnemű „vokák” könnyes Ain’t no sunshine-nal búcsúznak szívük választottjától, ám a nőnemű űrlényeknek ez még nem elég. Úgy döntenek, bosszút állnak, ezért három férfit választanak ki a teremből, akiket a színpadra visznek, majd sűrű udvarlásba kezdenek egy Voulez vous coucher avec moi-val, szerelmet vallanak egy I will always love you-val, majd elbúcsúznak a Lollipop és Barbie girl dalokkal. A kapitány dühében elkapja az egyik földlakót és a színfalak mögé viszi. A többi „voka” feszülten figyeli, hogy mi történik a színpad mögött, de a repülő cipőkön és ingen kívül senki nem lát többet (a közönségből kiválasztott úr később természetesen sértetlenül hagyta el a színpadot).
Captain nem adja fel tervét, miszerint a földlakókkal közösen készít produkciót. Bár Scratcher hitetlenkedik, és apró trükkökkel próbálja meghiúsítani a két bolygó közös előadását, a kapitány, illetve a földlakók kitartása végül meghozza a sikert: megszületik a második föld-űr „összművészeti” alkotás. Captain boldog, és mi, emberek is hálásak vagyunk, amiért megtanított bennünket a közös zenélésre. Boldogságában közös diszkóba kezd Scratcherrel. A beatbox-scretch párosítás annyira egyedi és kimunkált, hogy a dübörgő basszusok hevében az ember tényleg egy fővárosi, nyüzsgő diszkó kellős közepén találja magát. Összesen két „voka” áll a színpadon, a hatás azonban egy seregnyi DJ-t is utolér. A kapitányék, illetve az emberek közös mulatozása közben szinte alig vesszük észre, hogy Captain megsérül. Bár a földönkívüliek megpróbálják újraéleszteni, saját energiaforrásuk teljes lemerülésén kívül semmit nem érnek el. Scratcher azonban nem felejti, amit annak idején a kapitánytól tanult: Life is music, music is life.
A hét űrlény a Life is beautiful éneklésébe kezd, majd a beatbox fokozatos bekapcsolódásából mindenki tudhatja, hogy a kapitány megmenekült. Az élet azonban nem csak a Földön, hanem a „vokák” mindennapjaiban is okoz meglepetéseket. Míg a hét földönkívüli a kapitány újraélesztésével volt elfoglalva, energiaforrásuk teljesen lemerült, így itt ragadtak a Földön, távol szeretteiktől. Egy Queen - Mamaval, illetve a Nothing really matters-szel fejezik ki bánatukat, miközben tehetetlenül nézegetik elfáradt űrhajójukat. A zene hatására azonban az energiák hirtelen feltöltődnek, az űrhajó újra működőképes lesz, a „vokák” pedig végtelenül hálásak nekünk, hogy a Föld zenéjével hozzájárultunk hazajutásukhoz. A „The Voca People love Earth People” mondat után a We are the Worddel köszönik meg közreműködésünket,majd még utoljára tesznek egy sétát a közönség sorai között, végül pedig búcsút vesznek tőlünk „We love you Budapest” felkiáltással.
Ezúton üzenjük az idegeneknek: We love you Voca People!
- Fülöp Dóra / fotók: Barta Imre -
Ha szeretnád látni a csapatot, íme pár előadás időpont - klikk a dátumra és vedd meg a jegyedet.
Hírek
Január 2012
