A testet öltött metal: Az Embodied új lemeze

Se a svéd csapat neve, sem pedig a zenekar nevével megegyező debütáló album címe nem mondható fennhéjázónak, ha az ember csupán egy perc erejéig is belehallgat az amúgy magyar származású dobossal büszkélkedhető dél-svéd banda alkotásába. A két éve Budapesten koncertező The Embodied előzetes demóival is bizonyította már, hogy nagyon érdemes megjegyezni a nevüket.  

A tavaly ősszel megjelent első korongjuk pedig kifejezetten felforgatta az északi metálvilágot, hatalmas médiavisszhangot keltve észak-Európában és Németországban, s az ámuldozó kritikusok rögtön az év debütáló albumává kiáltották ki a lemezt. Így a zenekar is hamar belátta, nincs mit „mentegetőzni”, az igazi, szívből és lélekből szóló fémzene otthona igenis Skandinávia, s ők ezt a nemes hagyományt viszik tovább, friss jönköpingi vért pumpálva a legendás északi dallamokba.

Ha valaki konkrét osztályozásra kíváncsi, akkor ez az album talán a klasszikus heavy metál, és a pörgősebb death metál dallamos, talán kicsit Inflames- és Maiden-utóhatású esszenciájaként írható le, de belemerülni természetesen igen érdemes, nem csak a feljebb elhangzott tények, hanem azok mélyebb magyarázata miatt még inkább. Ahogy a magyar dobos, Axel Janossy egy interjúban említette, zenéjükbe az évek alatt egyre inkább beledolgozták, és összemosták a manapság szélsőségesen szétszakadozó különböző, igen csak jelentős metál stílusokat. „Mindig is zavart mindannyiunkat, hogy a klasszikus heavy- és a borzongatóbb death-metal között valamiféle űr tátong… Mi ezt az űrt tervezzük kitölteni, összefogva a két – amúgy nagyon jól összedolgozható stílust. Meg persze sokkal izgalmasabb valahogy az eddigi ösvényekről letérve valami extrát alkotni…” – fogalmazott a dobos.

Na igen, ez a bizonyos „extra” lenne mindaz a megfoghatatlan és lehengerlő összhatás, ami az embert éri az Embodied album hallgatása közben. Hiszen néhány hang vagy szó árnyékában fel-felbukkan a jól ismert és épp ezért oly megnyugtató, letisztult, ősrégi metálhangzás, és ez az, ami olyan különössé teszi az egészet egy szempillantás alatt, hiszen gyenge esély sincs a „jé, ezt hallottam már” érzésre- a következő dallam ugyanis egy szempillantás alatt rácáfol a megnyugtató ismerősségre valami teljesen újjal, valami egészen meglepővel és váratlannal, otthagyva a kérdőjelet egy egészen magabiztos ponttal. Vajon tényleg nagy metál-legendák árnyéka szólalt meg az imént két hang között, vagy képzelődtem? S aztán abban marad magával az illető, hogy ez valami teljesen más, és mégis olyan ismerős!

A The Embodied zenéje valamiféle ördögi kör, csapdába csal, elgondolkodtat, és újra hallgattatja magát. S végülis, ezzel elérte a célját ez a tiz dal s a vele járó bizonyára nem kevés munka, amit tegyük hozzá zárójelben, hogy nem kisebb producer-híresség, mint Andy LaRocque „felügyelt”. Állítólag készül a második album, így a kihívás persze nem csekély, felül kell múlniuk magukat a srácoknak, s persze minden erőltetés nélkül, ahogy ez az album is született- lélekből kell, hogy szóljanak a következő dalok is. Addig meg persze itt az egyelőre csak szivárgó hírfoszlány, mely szerint a The Embodied elképzelhető, hogy ősszel ismét Magyarországon koncertezik majd valahol, valamikor…

-RQ-

[2012.04.13.]