˝A zene az életemben az egyetlen rendszeres tevékenység.˝ - Exkluzív interjú Vágó Istvánnal
Az egyik legnépszerűbb televíziós személyiség, idegennyelv-rajongó, véleményformáló és nem utolsósorban zenész: az ember odafigyel Vágó Istvánra, amikor megszólal, generációkra gyakorolt hatása vitathatatlan. Őszinte beszélgetés Magyarország elsőszámú kvízmesterével.
Vágó István kimeríti a modern polihisztor fogalmát. 1976 óta a minőségi magyar televíziózás meghatározó alakja, aki leginkább az általa vezetett vetélkedőkkel (Van benne valami, Mindent vagy semmit, Legyen Ön is milliomos!, Pókerarc, Párbaj, legújabban az ÁtVágó stb.) vált népszerűvé, ám nevéhez fűződik többek között a Pulzus – Könnyűzenei panoráma című legendás zenei, illetve a Grétsy Lászlóval közösen moderált Álljunk meg egy szóra! című népművelő műsor is. Idegennyelv-tudását másoknak – például a néhai Antal Imrének – továbbadva, hű maradt gyökereihez. Emellett, a zene bűvöletében élve, egy teljes másik oldaláról is bemutatkozott a nagyközönségnek.
Vannak emberek, akikre jobban odafigyelünk, akiknek a véleményét valamivel többre tartjuk, mert hitelesek. Vágó István az ő táborukat erősíti…
– A közmondás szerint „ahány nyelv, annyi ember”. Tudásszomja olthatatlan? – A tudásszomj önmagában igen, de a nyelvtanulás ezzel aligha van összefüggésben. Az ember valahogy úgy van kódolva, hogy vagy szereti, vagy gyűlöli a nyelvtanórákat. Én mindig is a kisebbséghez tartoztam: szerettem a nyelvtant. Úgy néz ki, a sors megáldott azzal, hogy nagyon szívesen tanulok nyelveket. Emellett sok embert tanítottam is különböző nyelvekre, ezért vagyok olyan bátor levonni azt a következtetést, hogy az intelligencia és a tudásszomj semmilyen arányban nincsen a nyelvtehetséggel.
– Első televíziós szereplése óta sokféle formában találkozhattunk önnel a képernyőn, s mindeközben egyre jobban megismertük. Maximalizmusa, felkészültsége, igényessége honnan ered? – Sosem elemeztem. Apukám tanárember volt. Hogy ennek van-e genetikai vonatkozása, nem tudom. Szociológiailag azt szokták mondani – és ebben lehet valami –, nem mindegy, az ember fejére gyerekkorában lexikon esik, vagy sörösüveg. Az én fejemre inkább lexikon esett.
– Mennyiben változott, alakult át a kvízshow-k világa? Miként idomult mindehhez a kvízmester? – A 70-es években, amikor kezdtem, egészen 1997-ig monopolhelyzetben volt az állami/közszolgálati televízió. Akkor könnyebb volt nézettséget, kedveltséget szerezni. Amit adtak, azt nézték. Ez mára olyan értelemben változott, hogy csak magyar nyelvű adóból több mint nyolcvanat lehet a háztartások legtöbbjében fogni; ezért aztán a konkurencia hatalmas.
Egy másik dolog is változott. A 70-es évek végétől, évtizedeken át az okos és művelt embernek volt kultusza: azokat kedvelték az emberek, akik többet tudtak náluk. Ma ezzel szemben nagyon szeretik úgy nézni az emberek a televíziós vetélkedőket, hogy ők maguk többet tudnak, mint azok, akik ott játszanak. Azt nem tudom, mitől fordult ez meg, de kétségtelen, hogy amikor például televíziós kollégákról – és persze magamról is – különböző fórumbejegyzéseket olvasok, szinte egyet sem tudok említeni, akivel kapcsolatban a beíró ne fanyalogna. Amikor én kezdtem – és még sokáig –, minket általában szerettek a nézők. Nyilván azért kapcsoltak ránk, mert a televíziósokat szívesen fogadták a lakásukban. Ma az a benyomásom, hogy ott ülnek, és durcáskodnak; mindenkit leszólnak, senki és semmi nem szent, mindenkinél mindent jobban tudnak. Ez nem kedvez példának okáért a vetélkedőknek sem.
Tehát az változott, hogy ma már ebben a közegben kell szórakoztató műsort csinálni; és szórakoztatni – lássuk be – elsősorban azzal lehet, ha ez különösebb intellektuális erőfeszítést nem kíván a nézőtől, sőt, a játékosokat bizonyos mértékben megalázzák, olyan feladatok elé állítják, amelyeket egyébként nem szívesen tennének meg, stb.
Azt gondoltam, a legjobb időben mentem nyugdíjba – mert beláttam, hogy ez nem ennek a műfajnak kedvez –, amikor jött a Story4 ajánlata, és azt mondtam, hogy egy kis csatornán azért az ilyen típusú műsorok iránt érdeklődők még kellő nézettséget tudnak hozni.
– Minden műsorában nyomon követhető a népművelő szándék… – A népművelés lehet egy kellemes mellékterméke annak, amit leginkább közlési vágyból csinálok. Magamból indulok ki, nem a befogadó oldaláról. Ha van fogadókészség, akkor ez lehet népművelés, de nincsenek bennem ilyen misszionárius elkötelezettségek, illetve gondolatok.
– A televíziózás klasszikus funkcióin – az információközvetítésen és a szórakoztatáson – túl milyen célt tűzött ki maga elé az átVágóval? – Egyrészt szerettem volna megmutatni, hogy ez a műfaj még él; másrészt létre szerettem volna hozni egy, a Legyen Ön is milliomos!-hoz hasonló szituációt (ez az átVágó-forduló), ezt bevezetve egy sokkal dinamikusabb, gyorsabban változó, két fordulóval (Befutó, Névforduló), amelyet korábban az interneten, illetve a rádióban próbáltam ki. Kísérletet tettem ebben a műsorban, hogy összehozzam a valamikor sikeres próbálkozásaimat, azokat természetesen korszerűsítve, átfogalmazva.
– A zene milyen szerepet tölt be az életében: lételem vagy csendestárs? – Abban az értelemben lételem, hogy az életemben az egyetlen rendszeres tevékenység. Ami furcsa, hogy sokkal többet zenélek, mint amennyi zenét hallgatok. A zenehallgatásnál jobban élvezem a beszélő rádiót, a társalgást, a különböző közéleti témákat, elemző cikkek olvasását stb. Azt azonban nehezen tudnám elviselni, hogy ne zenéljek.
Még gimnáziumban kezdtem, aztán az egyetemen folytatódott. A Favágók többek között úgy jött létre, hogy az egyetemen nagy Atlas-rajongó voltam, és az együttesembe is választottam onnan zenészt. Aztán a negyvenes-ötvenes éveimben a szűkebb baráti társaságom úgy döntött, hogy megpróbálkozunk az aktív zenéléssel. Az élet nagy ajándéka, hogy mindenki körülbelül azonos szinten tehetséges vagy tehetségtelen a zenéhez. Kiosztottuk egymás között a hangszereket, és mindenki elment tanulni zenetanárhoz. Mivel egy kicsit későn léptem be, azaz kaptam észbe, nekem már csak a basszusgitár maradt. Így lettem basszusgitáros. Ők azonban nem szeretnek fellépni, ezért egy másik amatőr zenész barátommal, újságíró kollégával megalakítottuk a Favágókat, amely nagyon is a fellépések irányába ment el. Majdnem tíz évig működtünk, de mivel a repertoárunk nagyon merevvé vált, nem készült új dal, ezért ultimátumot adtam a barátaimnak, amíg nem lesz tíz-tizenkét új dal, addig nem lépek fel velük. Ezt ők nagyon zokon vették, én kötöttem az ebet a karóhoz, és ezzel a zenekar felbomlott.
– Szenvedélyes utazó. Vannak-e beteljesületlen álmai? – Ami az utazásokat illeti, nekem gyakorlatilag az ún. turistás helyek szinte mind megvoltak. Most már jönnek az NB II-es desztinációk, ahova szeretnék eljutni. Azonban ha már így halok meg, hogy ennyit láttam, az sem kevés.
Várom az unokámat. Egyébként olyan nagyon nagy álmaim nincsenek, különös tekintettel a televíziózásra, vagy ha vannak, arra már valószínűleg nem lenne akkora befogadókészség.
– Zenében a dzsesszen kívül mi érdekli még? – A zene nagyon sokféle, és nem szabad beszűkülni egy műfajba, ami az európai, értsd, angolszász zenét illeti. Azt azonban kötve hiszem, hogy az európai ember az indiai vagy más zenei hagyományokon alapuló muzsikát élvezné.
A számomra legfontosabb népzenei műfaj a bolgár. A bolgár népzene egyszerűen varázslatos; arról nevezetes, hogy különböző – páros és egészen elképesztő páratlan – ritmusképleteket használ, amelyekre táncolnak, és ha énekelnek hozzá, akkor se rontják el. Szerintem magyar ember hatéves kora után ezt már feleslegesen is próbálja átélni, de azért a zene még érthető marad a számára. Viszont, amit tudunk élvezni – például a francia könnyűzenét, ami egy hihetetlenül értékes, gazdag, megismerésre érdemes műfaj –, annak adjunk is erre esélyt.
Nézd meg Vágó István két zenekarának egy-egy videóját!
Hírek
