˝Nekem az élet egy nagy játszótér.˝ - Exkluzív interjú Stohl Andrással
A jelenkor egyik legkiválóbb, legsokoldalúbb magyar színésze kelléktárának gyöngyszemeit összefésülve tért vissza a Nemzeti Színház pódiumára, ahol szenzációs alakításával késztette tombolásra a teátrum közönségét.
Azt mondják, a gyerekek őszinték és naivak; ám, amíg a szülők védő szárnyai ölelik körbe őket, a rájuk leselkedő veszély távolinak tűnik. Azonban mi történik, ha a közben felnőtté cseperedett energiabombák kikerülnek a nagyvilágba?
A bulvársajtó egyik nagy ármánya, hogy a kiszemelt „áldozat” azon tulajdonságairól vonja el a figyelmet szenzációhajhász módon kidomborított (ál)történetekkel, amelyek közéleti szempontból, illetve minőség- és értéknövelés tekintetében semmilyen jelentőséggel nem bírnak. Stohl András színpadon megnyilvánuló, kétségbevonhatatlan ereje, hatása, a köz szórakoztatásában és szolgálatában betöltött szerepe, valamint az őszinteségből fakadó hitelesség a belső gyermek nyughatatlanságának és lelkesedésének eredménye. Közvetlen, határozott stílusa egyértelműen megnyerő. Kendőzetlen beszélgetés az ország Bucijával…
— Az élet, kiemelten az előadó-művészet, a szórakoztatóipar számos területén aktívan jelen vagy. Honnan meríted mindehhez az energiát? Mi hajtja a belső motorodat? — Gyerekkoromban hiperaktív voltam, csak akkor ezt nem így fogalmazták meg; azt mondták, eleven vagyok. Mindig azt vártam, mikor múlik el, de nem múlt el. Fura módon ugyanaz a gyerek maradtam, aki voltam, és még mindig kedvemet lelem benne. Nekem az élet egy nagy játszótér.
Csatlakozz, ha szereted a zenét.
— Színházi szerepeid közül az Úri muriban való alakításodért teljesen megérdemelten, szinte kivétel nélkül pozitív kritikát kaptál. Úgy gondolom, a szerep efféle megformálása bármely színművész jutalomjátéka lehetne. Mennyiben változott a darabhoz, illetve konkrétan a szerephez való hozzáállásod az elmúlt egy-két évben? Belevittél-e újabb színeket? Fokozható-e az előadás módja? — Ez nagyon mókás, mennyire aktuális, amit kérdezel. Amikor be van próbálva egy színdarab, akkor majdnem mindig ugyanaz, hiszen a szöveg, a helyzetek ugyanazok. Icipici dolgok változnak, vagy éppen a hangulatok hol erősebbek, hol kevésbé, de gyakorlatilag 90%-ban mindig ugyanazt látja a néző.
- Amikor megnézte a bemutatót Bodrogi Gyula barátom – akinek a szavára nagyon adok –, azt mondta, hogy a második felvonás elején lévő monológot, illetve Csuli jelenetét a fiával – amit például nagyon szeretek, és az alakítás tetejének tartok – feleslegesnek érezte, mert mindent tud erről az emberről, és már sok. Ott tényleg tobzódtam. A börtönből kijőve, a darab felújítása kapcsán azt mondta Bezerédi Zoltán [az Úri muri rendezője – A szerk.], hogy próbáljam meg a fiúval való kapcsolatot nagyon komolyra venni. Ezt kipróbáltam, és nagyon megszerettem, illetve azt láttam, hogy addig valóban kicsit túl volt „fröcsögve”. A minapi előadást – amit te is láttál – megnézte a rendező, és azt mondta, hogy nagyságrendekkel jobb lett. Szerintem, ha Gyula bácsi látná, most már nem azt mondaná, hogy „hab a tortán”, hanem hogy még többet elárul a figuráról, amit eddig nem tudtunk. Ennyiben mindenképpen változott. Ezen felül pedig nekem ez egy nagyon fontos darab lett. Ez volt a visszatérő darab, és nagyon féltem, menni fog-e, hogyan fogadnak majd a nézők. Ez az előadás most meghatározza az életemet.
Nézd meg Stohl András Ó kisleány-előadását a Csináljuk a fesztivált!-ban!
— A darabban többek között énekelsz; a Csináljuk a fesztivált!-ban pedig az Ó, kisleánnyal loptad be magad a zeneszerető közönség szívébe. A zene milyen szerepet tölt be az életedben? — Prózai színészként végeztem, és a Katona József Színházban dolgoztam tizenkét évig, ahol egyáltalán nem voltak zenés produkciók. Tehát rólam az égvilágon senki nem tudta, hogy tudok énekelni. Gyulán játszottuk az Alföldi Róbert rendezte Makrancos Katát, ahol a banketten viccből Zámbó Jimmy-dalokat „üvöltöztem” eredeti hangnemben. Robi ledöbbent, és elkezdett használni: először megcsináltuk a Sweet Charity-t az Operettszínházban, utána Bónit énekeltem a Csárdáskirálynőben, aztán színpadra állítottuk a János vitézt, ami már kifejezetten daljáték. Nagyon szerettem, és nagyzenekarral énekelni az meg valami elmondhatatlan élmény. Úgyhogy egyszerűen beleköltözött az életembe a zene, kicsit zenés színész lettem.
— Egyes pályatársaid (Kabos László, Kaszás Attila, Básti Juli, Udvaros Dorottya) sikeres produkcióihoz hasonlóan tervezel-e esetleg színészlemezt készíteni? — Gondolkodtam ezen, de csak akkor van értelme megcsinálni, ha más, mint a többi. Viszont összeállítani, illetve megtalálni a megfelelő embereket nagyon sok munka és energia lenne. Ehhez tényleg az kell, hogy személyesen ki legyen rám találva. Persze vannak ötleteim, olyan emberek, akikkel szívesen dolgoznék.
— Szinkronszínészként a legnagyobb nemzetközi filmcsillagoknak kölcsönözted hangod. Kivel/kikkel érzel valamiféle sorsközösséget? — Til Schweiger, aki egy német színész, kiköpött olyan, mintha a testvérem lenne. Nagyon hasonlít az arcberendezésünk, és szerintem a habitusunk is. A filmjeiben én szinkronizálom, és látom a humorát, hogy milyen színészi eszközökkel dolgozik. Na, vele szívesen találkoznék, ráznék egyszer kezet azzal, hogy „Helló! Én vagyok a hangod.”
További képekért kattints!
— A Szombat esti lázban egy másik művészeti ágban jeleskedtél. Milliók követték nyomon hétről hétre kitartásod, a fejlődésedbe fektetett professzionális munkát. A tánc számodra milyen jelentőséggel bír? — Egy színésznek elviekben tudnia kell beszélni, énekelni, táncolni. Ez a három ritkán jön össze, ami nyilván adottság kérdése. Az nagyon szerencsés ember, akinek mind a három megy. Nem tudom, szerénytelenség-e, de azért valamilyen szinten mindegyiket művelem.
Imádok táncolni, viszont nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz. Amikor két szériát levezettem a Szombat esti lázból, akkor láttam ugyan a pénteki és szombati próbákat, hogyan készülnek a versenyzők, de nem láttam a mögöttük lévő hetet. Aztán elkezdtünk Iringóval dolgozni, és a belemet kiköptem. Azt hittem, a latin táncok fognak nekem menni, mert buliban is szeretek csörögni, ám kiderült, hogy sokkal jobban mentek a standardek (a keringők, a tangó). Érdekes tanulság volt számomra, hogy mennyire nem az van, mint amit az ember magáról elképzel.
— Minden ember valamilyen sajátos módon az egész-ség felé törekszik. Merre tartasz ezen az úton? — Szerintem ott, ahol egy 45 éves tarthat: körülbelül a felénél. [Felnevet.]
Hírek
