Remekelt a 3 gitárzseni az Arénában - G3 képekben

2012. augusztus elsején hatalmas élményben lehetett része annak, aki este ott volt a Papp László Sportarénában. Az európai G3 turné egyik állomása volt ez; Joe Satriani, Steve Vai (Joe egykori tanítványa és jó barátja, aki Joe mellett rendszeres tagja a G3-nak), és Steve Morse (legtöbben a Deep Purple gitárosaként ismerhetjük) gitárvirtuózok főszereplésével. 

A kezdés 20:00-ra volt írva, nem is teketóriáztak sokat a fiúk, pontosan kezdődött a show. Tudni kell, hogy úgy épül fel egy G3 est, hogy mindannyiuknak van egy „felvonása”, majd a végén közösen jamelnek egy nagyot.

Steve Morse lépett először a színpadra. Bevallom, nem ismerem a szólómunkásságában alkotott számait, csak párat hallgattam korábban, de így is volt, ami ismerősen csengett a fülemnek. Ez azért pozitív, mert azt jelenti, hogy olyan számokat, olyan riffeket, dallamrészleteket hozott, amiket egy átlaghallgató is kedvelhet. Nagyon finom melódiákat csalt ki a hangszerből, de emellett, nagyon sok fúziós, bonyolultabb téma is előkerült, sőt, helyenként elég progresszív ritmusképletekkel találkoztunk, a gitárosok nagy örömére. Sajátos technikai megoldásait is bemutatta, érdekes volt.

Elég fura pengetőtartása van szerintem, ettől függetlenül a sokak által John Petruccitól ismert darálós játék is nagyon gyakori nála. A klasszikus gitár is előkerült egy szám erejéig; tökéletesen szólt minden hang. Élvezetes volt, voltak jó kis menetelős blues-rock témák, jók voltak a hangszínek és természetesen a zenekar is hibátlanul játszott.

G3 képekben

 Kis szünet után Steve Vai folytatta a show-t, akit nagy ovációval fogadott a közönség. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy milyen élőben, mert Satrianit már láttam élőben, de őt még nem. És tökéletesen hozta azt, amit szokott, amiket már felvételeken ezerszer láttam. Mintha az egész színpad és a közönség ő hozzá tartozna, vele együtt lélegezne. Rengeteg humor van a viselkedésében, elképesztő fazon. Elsőre nekem nem volt szimpatikus, rájátszásnak gondoltam a viselkedését, de azt kell, hogy mondjam, működik.

Ő az, aki igazán nagy műsort csinál, a gitárral teljesen összhangban van, táncol, vicces fejeket vág, játszadozik a közönséggel, zenésztársaival, pörgeti maga körül a hangszert, stb. És mindezt olyan biztonsággal, hogy az ámulatba ejtő. Nem kell érte izgulni ilyenkor, hogy ront-e: nem ront. Iszonyú nehéz, szinte eljátszhatatlan számai vannak, teljesen sajátos technikai bravúrokkal, jellegzetes hangszín, egyedi whammy kar használat, egyszóval izgalmas volt. Híres számait hozta el, köztük a For the love of God-ot, és ami számomra nagyon örömteli volt, a szívszorító Whispering a prayert-t is.

Fontos megjegyeznem, hogy aki azt állítja, hogy nincs érzelem a játékában, óriásit téved; tele volt érzelemmel. Emellett az a precizitás, ami Satch-ben is és Morse-ban is természetesen megvan, nála szerintem az egekbe nyúlik. Ha ők hárman agysebészek lennének, és páciens lennék, Vai-t választanám.

Következett a kedvencem, Joe Satriani. A közönség itt is nagyon odavolt, de ezt persze mindhármójuknál tapasztalhattuk. A Flying in a blue dream-mel kezdett, ami szerintem jó ötlet volt. Tényleg repült a közönség. Őszintén megmondom, én viszont úgy hallottam, hogy el van hangolódva a gitár (talán épp a G3 húr?), és ez nekem kicsit bántó volt, nem tudom, csak én hallottam-e így, vagy hogy a hangszórók meg az akusztika hozta-e így össze, de a másik két sztár esetében nem hallottam ilyesmit. Ez azt eredményezte, hogy bármilyen szép gitárjátékot is hallottam Joe-tól, nem tudott a hideg futkosni a hátamon sajnos.

Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.  

Játszott pár újabb (2010-es) szerzeményt,de főleg slágerek szóltak, például felcsendült a jó öreg Always with me, always with you is. Volt egy kis jam már itt is, mindenki nagyon odatette magát, tetszett a teljes zenekar mindvégig. Kiemelem Jeff Campitelli dobost, aki egyébként elmúlt 50 éves és 30-nak néz ki, de ami fontosabb, hogy kiváló, amit csinál, szerintem kétségkívül ő a tökéletes dobos egy ilyen zenekarba. Satriani hangszíne nekem egy kicsit talán túlzottan harsány volt, és a legato futamait leszámítva sok káprázatos mutatványt nem láttam tőle. Azért persze így is nagyon jó volt a stílusos játékát hallgatni. A blokk zárásaként nagy örömömre a Surfing with the alien következett, na, itt azért volt megőrülés.

Ezt hiányoltam a 2010-es Satriani koncertről, örülök, hogy most elhozta, szerintem ez az egyik „legsatchesebb” szám. Úgy tűnt, nagyon jól érezte magát, sokat kommunikált a közönséggel, és mint a többiek, ő is hangsúlyozta, hogy milyen irtó jó közönség vagyunk, hát igen, tényleg így volt. Sőt, Vai a várost is dícsérte, és szólt pár szót, hogy mennyire szeret itt. Én valamiért úgy éreztem, őszintén beszélnek.

Mielőtt a közös jam kezdődött volna, Satriani tréfásan megjegyezte, hogy Vai nagyon szégyellős fiú, úgyhogy arra buzdított, hogy tapssal és kántálással hívjuk vissza a virtuózokat. Nagyon jó hangulat volt, a zenészekből tényleg sugárzott a szeretet, és ezt a közönség nagy rajongással és örömmel viszonozta. Ami nagy dobás volt, hogy a The Kinks-től a You really got me című slágerrel nyitották a jamet, amelyet Vai énekelt, és persze aztán szólózgattak rá felváltva. Joe szerintem a G3 jameken kicsit visszafogja magát, most is így volt; néha persze gondolt egyet és játszott foggal a gitáron, de a szólórészeket főleg lassabb és hagyományos gitározással töltötte meg.

Vai itt is a virtuózok virtuóza volt, Morse is nagyon jól emelte ki saját stílusát, bár nála néha voltak apróbb botlások szerintem, de biztosan azért, mert inkább ő is az élménynek adta át magát és nem a koncentrációra fektette a hangsúlyt, szóval jó volt ez így. A billentyűs és a basszusgitáros együtt énekeltek egy számot, majd befejezésképpen Joe a Neil Young slágert, a Rockin’ in the free world-ot énekelte, melynek refrénjét a közönség jó hangosan üvöltötte. Végül a két szünettel együtt három és fél órás koncert után kimerülten, de mosolyogva és nem mellesleg egy Joe Satriani által a közönség közé dobott pengetővel tértem haza.

- csipisz - 

[2012.08.02.]