Hangszerrel a kezükben tették teljessé a csodát - érkezik az új Bandázó
A Maszkura és a tücsökraj volt az a vendég a Bandázóban, mely ez idáig a leghűebb, legőszintébb válasz a kérdésre: miért is született meg ez a műsor. Ezért, és az ehhez hasonló pillanatokért!
Minden Bandázó forgatás egyedi élmény, a meghívott vendégművész, a műsorvezető és a stáb közti szimbiózis eredménye. Egy tánc, mely lehet felszabadító nevetés, lehet hétköznapi ritmussal való összekacsintás, de lehet mély örvény, mely örök nyomot hagy az ember szívében, lelkében... Talán túlzónak tűnhetnek ezek a mondatok, hiszen egyik műsor olyan, mint a másik, de higgye el a nyájas olvasó: van olyan, hogy a szürke homok egy-egy szeme, melyet hord a szél: úgy csillan meg a nap fényében, mint a gyémánt!...
A Maszkura és a tücsökraj látogatása Bandázó-ország hegyein-völgyein egy igazán éteri utazás volt, melyet megismételni sosem tudunk majd, de a szerencse az, hogy nem is kell. Az egyeztetés során a zenekar koncertszervezőjével tartjuk a kapcsolatot, magabiztos, fiatal srác, de tisztelettudó, intelligens modora miatt szívesebben dolgozik vele az ember, mint sok más beképzelt, önjelölt "menedzserrel".
A nyár egyik legforróbb napjára eső forgatási napon aztán befut a zenekar nettó 40 százaléka, és a két srác az első pillanattól fogva valahogy úgy szimpatikus, mikor az embernek az a zsigeri érzése támad valakivel kapcsolatban, hogy már régóta ismeri. Csúszik a felvétel, szóval sört szürcsölünk, beszélgetünk és az előbb említett érzés egyre csak erősödik: egyívásúak vagyunk!
Az az igazán megkapó a fiúkban, hogy nincsen semmi trükk! Egyszerűek, természetesek, nincsen semmi nagyzolás, allűr, és az sem tűnik túlzónak, hogy az énekes, Maszek 2012-ben egy cilinderrel a fején érkezik!
Valami olyan nyugodtság lengi körül ezt a fiatalembert, amibe szívesen tolakodik be az ember... Itt jutott először eszembe a párhuzam Tóth Árpád versével.
Aztán Zola a kanapéra ülteti a két muzsikust és elkezdődik a felvétel. Nem emelkedünk szédítő magasságokba, és nem találjuk fel újra az interjúkészítést, de valahogy mégis csoda történik. Maszkura nagyon halkan beszél. Ez egy tévéfelvételen lehet zavaró, de itt most valami más történik. Csöndet teremt, pedig abban a székben ahol ő ül, inkább harsányan, hangosan szokás beszélni, gurgulázva, nagy hévvel, hiszen a művészi önigazolás egyik önkifejező eszköze az emelt tónus. "Üvöltsön hát a szájas sokaság…"
Maszek szavai azonban halkan, szinte suttogva jönnek a szájára, és olyan magától értetődően mondja azt, amit mond, mint aki nagyon öreg már, de legalábbis a végletekig tapasztalt. "...mint a remetének, ki elfelejtett beszélni az évek magányában..."
Hihetik most azt, hogy túlzok, vagy misztifikálom ezt a fiatalembert, de higgyék el, nem sajátom az ilyesmi, és ha megnézik a Bandázót, maguk is meggyőződhetnek róla. Átlényegült emberek ültek a felvételen, akik megérezték egymásban, hogy nem kellenek a divatos túlzások, a popkultúra sallangjai, amikor egymás tekintetébe lehet kapaszkodni, és őszintén lehet beszélgetni a zenéről, a művészetről és bármi egyéb érdekes dologról úgy, hogy a kevesebb néha több dogmája, nem egy elcsépelt frázis, hanem húsba vágó tényvalóság!
"És tenné szebbé, istenibb titokká, Melyhez nem illik más, csak némaság."
Nem jött volna létre ez a szép szeánsz, ha Zola nem az intelligens műsorvezetők szűkebb elitjének a tagja, és emellett nem tudok elmenni szó nélkül. Valami ösztönös, érzelmi intelligencia ez, mellyel felismerte a helyzet unikumát, és hagyta, hogy Maszek és Csabi azon a vízen evezzenek és abban a tempóban, ami nekik kényelmes. Nem behívta őket a Bandázó-házba és játszotta el a házigazdát, hanem a kezükbe adta a kulcsot és hagyta, hogy komfortosan berendezkedjenek. Ez a fajta stílusos nagyvonalúság nagyon ritka a mai televíziózásban, amikor minden egyes magát műsorvezetőnek, riporternek képzelő egyén megpróbál, egy egyszemélyes önmegvalósít show-t is belecsempészni az adásokba. Szép munka volt!
Hangszerrel a kezükben tették teljessé a csodát
A varázslat pedig akkor hágott a tetőfokára, mikor a két zenész azt csinálta, amihez igazán ért, és hangszert fogott a kezébe. A mély, érzelmi átlényegülés itt kapta meg igazi rangját.
„S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por fedte már. Megbékélt évek pora.” Valahogy ez volt az érzésem mikor felcsendültek a taktusok. Egy bölcs duót láttam, akik fiatal koruk ellenére valami nagyon mély életbölcsesség talán tudatlan birtokában keltenek életre egy olyan zenét, mely minden lélekben megkondít valamit. Még a vidám pálinkázós dalukban is van valami balkáni, ősi, zsigeri kesergés, és ez a sok megfejthetetlen eredetű érzés egy olyan kerek egészet ad ki, amire nincs is szó, csak könnycsepp a szemben, vagy mosoly a száj szegletében. „Csak mintha némi fínom, messzi pára vérezne be a dús alkonyatot.”
Egyszer persze letelik az az idő is, melyet a fiúk társaságában tudtunk tölteni, és a végén azzal az egyszerűséggel, amivel jöttek, el is mennek a srácok nem is tudva tán, hogy milyen mély húrokat sikerült megpendíteniük. Jobb is így. Ahogy nézem Maszkura távolodó alakját a budapesti délutánban, fején a cilinderrel, az jut eszembe róla: „Üvöltsön hát a szájas sokaság, Isten törött csellója, hallgatok.”
Nekem sincs már mást, mit mondanom: ha szeretnék látni, átélni ezt a varázslatot, akkor vasárnap délután négykor vagy hétfőn 22 órakor: Bandázó, Zolával a Nóta TV-n!
Hírek
