Illés Lajosra emlékeztünk a Budapest Arénában

Illés Lajos zeneszerzőre, billentyűsre – ha kellett - énekesre viszonylag kevesebb reflektorfény hullott, mint az általa alapított, nevét viselő formációk frontján (helyt)álló muzsikusokra. Neve mégis fogalommá vált. Számtalan beat- és rock slágere mellett oratórium, megzenésített versek, színpadi zenés művek fémjelzik alkotói munkásságát. 2012. szeptember 22-én, hetvenedik születésnapjára emlékezve a Budapest Arénában csendültek fel életművének legfontosabb darabjai.

Szeretem Illés Lajost és szerettem az Illés együttest. Leginkább persze a Nagy Formáció fogott meg a két Szörényivel, Bródyval és Pásztoryval, de drukkoltam a késői Serfőző Anikó-Jeney Szilveszter-Kiss Ernő Pál fémjelezte összeállításnak is. Nyiladozó tudatú tinédzserként találtak el az éppen csak formálódó zenei világ új és célzott üzeneteket hordozó, magyarul megszólaló dalai. Mert ezek a dalok nekünk, rólunk szóltak. Reménykedve csavargattuk a rádió keresőgombját egy-egy ismerős Illés-dallamra vadászva, egymás között cserélgettük a kincsként őrizgetett felvételeket.

Jó volt újra hallgatni a legendává nőtt Illés-opuszokat az Arénában. Hisz a dalok túlélnek minket – szokta volt mondani Bródy János, és a megállapítás most sokadszorra is bebizonyosodott. Még akkor is, ha némely előadó elismert, megkérdőjelezhetetlen és többszörösen visszaigazolt művészi kvalitásai ellenére is idegennek tűnt ebben a zenei világban.

A többnyire fiatal, tehetséges és kevésbé tehetséges, viszont kellően lelkes előadói gárda közvetítésével sorjáztak az Illés Lajos életmű legfontosabb darabjai, akár valamelyik kereskedelmi televíziós csatorna tehetségkutatóján. Csak éppen azt a beleérzést, csúnyább szóval feelinget hiányolhattuk belőle, amitől az Illés szekere száguldott anno. És azt, amit a dalok közvetíteni hivatottak. Persze nem is kérhető számon, mondjuk Janicsák Vecától, Kocsis Tibortól, vagy éppen a Demjén Rózsi-klón Szabó Elődtől (vitathatatlan tehetségük ellenére) hogy mellkas szorító érzéseket keltsenek bennünk. Nem, nekik nem ez a dolguk. Hiszen még halvány gondolatként sem léteztek, mikor e dalok már a slágerlisták élét ostromolták.

Erre – ha nem is egész estét betöltően, de legalább mutatóba – azok a hiteles előadóművészek lettek volna hivatottak, akik (Lajossal együtt) átvehették a Kossuth-díjat, vagy a hetvenes évekbeli újrakezdéskor zenekarvezetőjükkel karöltve robogtak a sötét alagútban, annak végét még nyomokban sem látva.

Talán, ha az említett egykori harcostársak közül valakik amolyan házigazdaként fogadják be a fiatalok seregét, inkább gondoljuk fáklyavivőknek őket, mintsem kiváló, ám mégis idegenszerűnek ható interpretátoroknak. A feltörekvő generációk mellett a pályatársak is tisztelettel adóztak Lajos emlékének.

Szép gesztus volt a világhírű Benkó Dixielandtől elvállalni az Óh kisleányt, ám valószínűleg ezt ők sem gondolhatták komolyan…

Más kérdés a Magyarországon egyáltalán nem, vagy alig ismert Role zenekar, amely felkészültsége, megalapozott szakmaisága (és persze lelkessége) ellenére is megszólalásában „vendéglátó” ízű kísérőmuzsikusok szintjén mozgott.

A Liszt Ferenc kamarazenekar és az A’ La C’art kórus kitűnő formában hozta azt, ami tőlük elvárható; sokat tettek az este magasztos hangulatának varázsáért. A rendkívül gyér, de könnyen lázba hozható közönség eleinte visszafogottan, de hálásan reagálta le a színpadon váltakozó produkciókat.

Lendületbehozásukhoz kellett egy Kalapács József, egy Varga Miklós vagy egy Homonyik Sándor, aki rutinjával, közönségszeretetével képes egyik percről a másikra kizökkenteni a nagyérdeműt passzivitásából. Produkciójuk méltán emelte az emlékest fényét.

Még a rendkívül nehéz, a popularitástól fényévnyire tanyázó, dzsessz stílusban otthonos Szakcsi Lakatos Béla egy szál zongorán előadott Illés-darabjának, vagy a teljességgel műfajidegen Bolyki Brothers produkciójának is sikerült felkorbácsolni a kedélyeket. Mindezt a kivetítőn interjú részleteket mondó, időről időre megjelenő Illés Lajos is „figyelte”…

A szervező Illés-család igyekezett méltó emléket állítani az öt éve elhunyt, az idén hetvenedik születésnapi évfordulós muzsikus és családfő emlékének. Kétségtelen, hogy a nyolc évig létező „Nagy” Illés zenekar – egy-két fiaskótól eltekintve – nem szorult perifériára, még „életében” megkapta azt, ami az akkori kultúrhatalomtól telt. Kevés a valószínűsége, hogy Illés Lajos életében sor kerülhetett volna egy ilyen léptékű életmű koncertre, ahol a Koncz Zsuzsának, vagy akár a zenekarainak írt háromperces slágerektől a fajsúlyosabb színpadi, vagy oratórikus művek részletein keresztül a megzenésített versekig szinte minden terítékre kerülhet. És mindez méltó, ünnepélyes keretek között, hittől, hazaszeretettől áthatva.

- Hegedűs István - 

[2012.09.23.]