Antal Imre, nem felejtünk el

Sándor András (http://www.melyinterjuk.hu) egyik emlékezetes interjúja közé tartozik a kiváló tévéssel készült beszélgetése. A remek humorista, az egykori zongorista tegnap lett volna 78 éves. Emlékeinkben megőrizzük. Jöjjön a vele készült beszélgetés. 

Az Antal Imréhez fűződő emlékeimről külön könyvet tudnék írni. Tudom, hogy elcsépelten hangzik ez a mondat, hiszen mindenről és mindenkiről lehet könyvet írni, de nekem valóban nagyon sajátos viszonyom volt az ország kedvenc nevettetőjével. (Higgyék el, nálam jobban senki nem utálja az ilyen elkoptatott jelzőket, mint az „ország kedvence”, de Antal Imre tényleg az volt.)

Gyerekként ámulattal néztem azokat a műsorokat, amiket vezetett. Emlékeznek még a Bongó, a Ki tud többet Magyarországról?, vagy a Vasárnapi Turmix cínű tévés produkciókra? Én ezekre is emlékszem, nem csak a Szeszélyes évszakokra, vagy a Ki mit tud?-okra. Tetszett a humora, a közvetlensége, a lazasága, és az, hogy mindig minden helyzetben profin feltalálta magát. Igazi rajongója voltam Imrének, a példaképemnek tekintettem.

Tízéves lehettem, amikor egy színes magazinban – talán Képes7 volt a neve – olvastam egy vele készült interjút. Azt nyilatkozta, hogy nagyon kevés barátja van, holott millió a haver, de az igazi társak hiányoznak. Rögtön tollat ragadtam, és levelet írtam neki, amelyben tízévesen közöltem, hogy szeretnék a barátja lenni. Fél évre rá válaszolt is. A borítékban egy fotót találtam, amelynek hátára kék tintával a következőt írta: „Sándor András barátomnak, szeretettel”. A mai napig őrzöm ezt a képet.

Csatlakozz, ha kedveled a retro magyar dalokat. 

Az élet aztán úgy hozta, hogy 14 éves koromtól fogva 2-3 évente rendszeresen találkoztam vele személyesen is. Először Salgótarjánban készítettem vele interjút. A már korábban említett, „Ki tud többet Magyarországról?” című vetélkedő nógrádi fordulóját közvetítették élőben a megyeszékhelyről, s már délelőtt, a próbák során időt szakított rám. Klasszikus „susogós” melegítőben hívott meg egy narancs juice-ra, s az akkor készült beszélgetést később több megyei napilap is átvette.

Aztán rendszeresen utaztam hozzá Budapestre, mindig kedvenc éttermében, a Paprika vendéglőben folytattuk a csevegéseket. Állandóan ő fizetett, soha nem engedte elővenni a pénztárcámat..

Amikor a fővárosba költöztem, s elkezdtem a BEST-, illetve Story magazinoknál dolgozni, még gyakrabban találkoztunk különböző anyagfelvételeknél. Jártam a lakásán, és kipróbáltunk más éttermeket is a Paprikán kívül.

Ugyan nem lettünk barátok, de ritka jó „kollegális” viszony alakult ki közöttünk. Amikor kitaláltam, hogy utazzunk el Salgótarjánba, és csináljunk a helyi rádióban több órás élő beszélgetést, első szóra jött. Soha nem felejtem el, mit művelt azon az úton. Nem csak az adásban sziporkázott, hanem az autópályán is. Visszafelé meg kellett állnunk Hatvanban a benzinkúton. Nem benzinre volt szükségünk, ő akarta mindenáron elkölteni azt a kis pénzt, amit a Rádió Focus tulajdonosától kapott néhány reklámszpot felmondásáért. A kúton kiállt az út közepére, az autók elé, széttárta a karját, és úgy kiabálta: „Hát már el sem ütnek?” – mi meg természetesen vele együtt dőltünk a röhögéstől.

Ilyen előzmények után érkezett el az a korszak, amikor egye lejjebb csúszott a lejtőn. Sokat betegeskedett, mellette pedig mindenféle emberek próbálták a maradék vagyonát megszerezni. Volt például egy nő, aki Imre menedzserének adta ki magát, és ilyen minőségében önhatalmúlag eltiltotta a főhőst minden kolléga elöl. Majd jött az évtizedes barát, aki szintén rángatta szerencsétlent ide-oda.

Valahogy mégis mindig tudtunk találkozni. Még akkor is, amikor lehetetlennek tűnt, mert épp „el volt zárva” a nyilvánosság elöl. Panaszkodott is mindenkire. A mai napig őrzöm a beszélgetéseink felvételeit.

Tudják, kire nem panaszkodott soha? Galambos Lajcsira. Hogy jön ide a zenész? A Dáridó atyja segítő kezet nyújtott az utolsó években, és időt, pénzt nem kímélve szanatóriumi kezelésekre vitte Imrét.

Ha egyszer megkérdezi tőlem valaki, mi volt újságírói pályám legkülönlegesebb élménye, akkor azt fogom mondani, hogy Antal Imre halálos ágyánál az utolsó találkozás.

Elmesélem, hogyan kerültem oda. Lajcsi felhívott, és döbbenten mondta, hogy megkeresték őt a Hospice Alapítványtól. Ez az alapítvány utolsó stádiumban lévő, idős rákbetegeknek próbál megfelelő körülményeket teremteni a méltó befejezéshez. A Hopsice házban feküdt a nagybeteg Imre is, akinek azt volt az „utolsó kívánsága”, hogy Lajcsi trombitáljon neki.

Utólag bevallhatom – talán nem haragszik meg érte –, először nem hittem Lajcsinak. Annak ellenére, hogy több éves ismeretségünk során végtelenül korrekt embert ismertem meg benne, akkor konkrétan azt gondoltam, ennek elment a józan esze.

Még hogy Antal Imre a halálos ágyán őt hívja… Ilyen baromságot! És miért menjek én vele? Annyira szürreálisnak tűnt az egész.

Aztán ész érvekkel meggyőzött. Mivel az utolsó 3 évben együtt segítettük Imrét a kórházi kezelések során, úgy gondolta, nekem is jogom van őt így látni.

Ódzkodva ugyan, de elmentem.

Furcsa erről írni ennyi év után… És az is különös, hogy soha nem írtam ki magamból ezeket az emlékeket. Mert amit ott láttam, az a mai napig megmagyarázhatatlan kettősséget okoz bennem.

Egyfelől rendkívül megrázó, kifejezetten drámai találkozás volt ez odabent, az elfekvőben. A megrendítő helyzetnek mégis volt szépsége is. Mindjárt meg fogják érteni, miért.

Amikor beléptünk Imre szobájába, döbbenetes látvány fogadott. A mindig életvidám showman konkrétan olyan volt már, mint egy csontváz. Nem túlzok, én ilyet korábban csak biológia órán láttam. Az arcának csak néhány vonása emlékeztetett régi önmagára. Lajcsi is megilletődött.

Emlékszem, Imre szomorúan, mozdulatlanul feküdt az ágyában, és kifelé bámult az ablakon. Miután Lajcsi a jellegzetesen öblös hangján köszönt egy hatalmas „jó napot”-tal, Imre odafordult, elmosolyodott, és jól kivehetően mondta: „Szia Lajcsiiiii”. Esküszöm, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, ami ott és akkor történt. Az az ember, aki már a saját ápolóit sem ismerte fel, a zenészt azonnal beazonosította.

Attól fogva be nem állt a szája a nagybeteg Imrének, pedig már roppant nehezen, vontatottan beszélt. Bár azt mondta, tudja ki vagyok, biztos voltam benne, hogy engem már nem tudott hova tenni. De még ott, a halálos ágyán is úriember volt. Egy percig nem éreztette, hogy fogalma nincs rólam, még a keresztnevemre utaló kérdést is egy poénnal ütötte el. A lényeg, hogy Lajcsi nem hazudott, valóban Imre hívattatta őt oda. Ott álltunk az utolsó óráit számláló legenda ágyánál, aki pontosan átérezte a kínunkat, és a csöndeket mindig egy viccel törte meg. Amikor Lajcsi eljátszotta az „Il Silenciot”, Imre sírt. Erre a pillanatra használtam feljebb az egyszerre megrendítő és mégis gyönyörű jelzőt. Tudta ott mindenki, hogy ez a végjáték, és ebben a méltatlan helyzetben is méltón búcsúzott Imre. Lajcsitól, tőlem, s rajtunk keresztül az imádott show business-étől.

Amikor kijöttünk a szobából, és elköszöntünk egymástól, eszembe jutott a 10 éves koromban írt levél. A barátja akartam lenni, de arra soha nem gondoltam volna, hogy a halálos ágyánál is ott állhatok majd. Egyszerre volt tragikus és felemelő az érzés.

Imre két nappal később hunyta le örökre a szemét. Az ápolók szerint az utolsó két napban gyakran emlegette Lajcsit…

Az alábbi beszélgetés a salgótarjáni rádióban – Rádió Focus – készült 2004. júliusában. Négy évvel a halála előtt.

– Mindig azt mondod, hogy egyszer hopp, máskor kopp az életed. Melyik korszakban vagy éppen?
– A „kopp”-korszakban… Rám jár a rúd mostanában. Néhány hónappal ezelőtt ajtót nyitottam egy fiatal társaságnak, akik „Szevasz Imre, hoztunk neked egy kis Unicumot!” felkiáltással betódultak a lakásomba. Nem volt mese, meg kellett innom az ajándékba kapott italt. Szinte azonnal a földre rogytam, s csak másnap délben tértem magamhoz. Amikor felébredtem, már semmi nem találtam a helyén. Minden mozdítható, értékes dolgot elvittek a lakásomból, a porcelánoktól kezdve az aranyóráig. A rendőrség sem tudott segíteni, azt mondták, minek engedtem be az idegeneket.

– A szerencsétlenségek sora ezzel azonban még nem ért véget.
– Sajnos nem. Néhány héttel később jelentős készpénztől szabadítottak meg kedvenc éttermemben. Nyolcvanezer forint volt a pénztárcámban, amit egyetlen mozdulattal kihúztak ka táskámból, mialatt a törzshelyemen ebédeltem.

– Majd nem sokkal ezután ismételten címlapokra kerültél, amikor trombózisod volt. „Eltűnt Antal Imre” – állították a bulvárlapok.
– Szörnyű volt! Jöttek fotózni a kórházba. Nem volt elég a magam baja, még ott is zaklattak. De túléltem, itt vagyok! Egy nagy frászt fogok ezeknek meghalni! Azért se!

– Mindig csodáltam a határtalan optimizmusod. Miből merítesz erőt?
– Saját magamból! Akkor sem lesz jobb, ha jajveszékelek! Hatvankilenc éves fiatalember vagyok, tele életerővel. Majd szétrobbanok az energiától! Biztos vagyok benne, hogy anyagilag is hamar rendbejövök majd. Nemsokára hozzák a nyugdíjat, remélem szeptemberben újra indul a Szeszélyes Évszakok forgatása, és akad néhány vidéki fellépés is. Addig, amíg helyre nem állok anyagilag, konzervet ebédelek.

– Pedig mindenki azt hiszi, kész röhej az életed.
– Szó sincs erről! Az igaz, hogy remek humorérzékem van, és mindenben meglátom a viccet. Nem is vagyok pesszimista, de az elmúlt hónapok pénztelensége és a nélkülözöttség búskomorrá tett. Kívánom, hogy soha ne tudja meg senki, milyen érzés egy olyan lakásban élni, ahol kikapcsolták a villanyt. Sajnos nem kaptam meg időben a fellépések után járó gázsimat, s nem tudtam határidőre befizetni a számlát. Jöttek az áramszolgáltatótól, s kikapcsolták. Most tudom csak értékelni, milyen nagy dolog az, hogy belépek a lakásomba, megnyomok egy gombot, s világít a lámpa. Újra nézhetek tv-t, és a hűtőt is használhatom.

– A telefonos zaklatások legalább véget értek?
– Szerencsére igen. Képzeld el, éveken keresztül minden éjjel pontban hajnali háromkor megcsörrent a telefonom. A vonal végén rendszerint soha, senkit nem találtam. Amikor nagy ritkán beleszólt a titokzatos hívó, torz hangot hallottam: „Gyere ki este a Ligetbe!”

– Beszéljünk vidámabb dolgokról. Legelső találkozásunkkor már beavattál a titkodba: mindenhez kell érteni egy picit, és semmihez sem kell érteni...
– Múltkor telefonos interjút kellett készítenem egy gyertyakészítő vállalat elnökével a rádióban. Elmondta, hogy díszgyertyákat állítanak elő, majd megkérdeztem, hogy ezek a gyertyák sztearinból vannak-e, mire visszakérdezett az illető, hogy ezt maga honnan tudja? Fogalmam sincs! Annyit tudok, hogy a sztearin az az anyag, amely pillanatok alatt lefolyik, tehát nem viasz. Erre mondtam, hogy mindenhez kell egy kicsit érteni, meg semmihez nem kell érteni…

– Számtalan veled készült interjút elolvastam, de egyetlen olyan cikket sem találtam, amelyben a szerelemről beszélnél.
– Mert nem ismerem az érzést. Egész életemben elkerült a szerelem. Talán egyszer érintett meg, még Hódmezővásárhelyen, az általános iskolában. Emlékszem, paprikapiros fejjel mentem haza. Apám csak annyit kérdezett, fiam, csak nem?. Mire én azt feleltem, de igen… Az érzelem sajnos hamar elmúlt az osztálytárs iránt, és soha többé nem is jött elő egész életemben. Alighanem már nem is fog.

– Ne mondd már, hogy televíziós karriered legszebb éveiben nem ostromoltak a nők!
– Nem csak akkor. Már sikeres zongoraművészként sem lett volna gondom ilyen tekintetben, de amikor képernyőre kerültem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy mindenki a lábaim előtt hevert. Mégsem használtam ki a lehetőségeket. A nők abba a férfiba szerettek bele, akit a képernyőn keresztül láttak, s elképzeltek hozzá álomtulajdonságokat. Ehhez képest én egyszerű földi halandó voltam. Persze, az is lehet, hogy nem akartam senkihez alkalmazkodni. Édesanyámmal jól megértettük egymást, s ebbe az anya-fiú kapcsolatba nem fért bele egy másik nő. Most már nem tudok mit tenni, vénségemre elkönyveltem, hogy az életemből kimaradt a szerelem.

– Ellenségeid vannak?
– Kinek nincsenek? A múltkor kaptam egy levelet, amelyet onnan tudok, hogy Kecskeméten adtak fel, mert megnéztem a postai bélyegzőt. Természetesen név nem volt aláírva, mert minek az… A kedves levélíró egy kockás irkalapot szeretett volna kitépni mérsékelt sikerrel, mert sonka alakú lett a papír, de az üzenet ráfért. Ez volt benne: „Mikor hagyod már abba, te rücskös törpe?”

Ő nyilván nem az én hívem... (nevet)

Annak idején egyébként rosszabb volt a helyzet, mert halomnyi levél jött ilyenekkel, hogy „Maga az egyetlen zseni a világon, járjon már közbe, hogy adják vissza kislányom útlevelét, mert nem tud hazajönni Bécsből”, vagy „Cserélje ki a hűtőszekrényt, mert elromlott, és nem hajlandó a Lehel gyár...” – na ezeket mind dobtam kifelé. Mit kezdjek velük? Azt hitték, hogy egy televíziós mindent el tud intézni.

– Mi a népszerűség valódi haszna?

A válaszért és az interjú folytatásáért klikk IDE.

Lájk a kiváló tévésnek? 

Kedvelted Antal Imre műsorvezetését? VOKS LENT!

- melyinterjuk.hu/zene.hu -

[2013.08.01.]