Londoni olimpia megnyitójáról az A38 hajóra - Budapesten koncertezett Frank Turner  

Az itthon még kevésbé ismert, de Nagy-Britanniában ünnepelt előadó, Frank Turner adott koncertet március 6-án az A38 hajón. Hazájában már olyannyira elismert zenész, hogy 2012-ben a londoni olimpia megnyitó ünnepségén is felléphetett. Zenéjét bekategorizálni igen nehéz, de azt hiszem tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy leginkább az alter-folk-rock meghatározás jellemzi, fűszerezve néhol akusztikus, lírai hatással, vagy éppen már a punkba hajló zenei elemekkel.

Mivel korábban még számomra is ismeretlen volt ez az egyébként rendkívül tehetséges frontember és zeneszerző, ezért kíváncsian és érdeklődéssel vártam fellépését. A program este 8 órakor kezdődött az első Ducking Punches névre hallgató bemelegítő produkcióval, ekkor még csak gyülekezni kezdtek az emberek, félő is volt, hogy a főműsorra sem fognak már sokkal többen érkezni. Az Andrew Jackson Jihad sem késlekedett sokat, nagyon rövid átszerelés után a húrok közé is csaptak.

Legnagyobb meglepetésünkre nagyjából műsoruk felénél maga Frank Turner ült a dobok mögé és dobolta végig nagy lelkesedéssel a hátra lévő pár dalt. Utánaérdeklődtem és megtudtam, ennek okát: Frank Turner nagy rajongója a zenekarnak, így megkérdezte őket még a turné elején, hogy mit szólnának hozzá, ha mindig beállna hozzájuk egy kis közös jammingre. Ők természetesen nem tiltakoztak, mi pedig igen jól szórakoztunk!

Nem sokkal 10 előtt újra színpadra lépett – ezúttal már az este főprodukciójaként - a brit énekes és Photosynthesis című dalával pillanatok alatt megmozgatta és felrázta a teljes közönséget, akik addigra már megtöltötték az A38 koncerttermét. Igaz az elején azért becsúszott egy kis technikai baki: nem szólt a mikrofon, de ez is helyreállt pár másodperc után és onnantól kezdve kifogástalan volt a hangzás, hát még a hangulat!

Rövid időn belül meg kellett állapítanom, hogy egyrészt dalainak mély mondanivalója van, érdemes a szövegeire odafigyelni, másrészt igazi, hamisítatlan örömzene ez amire képtelenség nem bulizni és végül, de nem utolsó sorban remekül kommunikál a közönséggel, igazi showman – de a jó értelemben.

Megtisztelte a közönséget azzal, hogy magyarul köszöntötte őket, méghozzá nem is akárhogy: „Jó estét Budapest! Hogy vagytok srácok? Üdvözöllek benneteket az 1543. koncertünkön. Most jövök először Magyarországra. Készenálltok?”. Ezzel a pár magyar mondattal azt hiszem az összes jelenlévő szimpátiáját azonnal elnyerte.

Számomra egyébként feltűnő és örömteljes volt az a tény, hogy az általánosságban inkább akusztikusan, vagy puhábban hangzó albumverziók élőben igen ütős, rockos verzióban kerültek előadásra fokozva ezzel még inkább a hangulatot.

A folyamatos kommunikáció a közönséggel egy pillanatra sem maradt abba. Többször mesélt előző napi kalandjairól Budapesten, megtudhattuk, hogy melyik romkocsmában töltötte el az éjszaka nagy részét, hogy merre sétálgatott nap közben és milyen műemlékeket látott. Természetesen elmondta azt is, hogy nagyon tetszik neki a város.

Nagyjából a setlist közepén jártunk, amikor elérkeztünk az Eulogy című dalhoz, amelyet minden helyszínen az adott országban használt nyelven ad elő. Mondanom sem kell, hogy nagyjából könnyesre röhögte magát mindenki, de ugyanakkor le a kalappal előtte, mert megszenvedett vele! Mint kiderült a magyar verzió volt neki a lengyel után szorosan a második legnehezebben megtanulható.


A nagy röhögéseket további vidám percek követték, ugyanis a színpadra invitált egy önként jelentkezőt – akinek azt adta ki feladatul, hogy kísérje őt szájharmonikán. Egy ultrarövid gyorstalpaló tanfolyam után a vállalkozó kedvű lány végre ki tudott csiholni néhány hangot a hangszerből. Hát, ezzel a tudással vágtak neki így együtt a soron következő Dan's Song című szerzeménynek, ami helyenként szintén széles vigyort csalt a közönség arcára.

Lassan közeledtünk az este vége felé, de azért belefért még egy kis body-surfing is, illetve hátra volt még pár dal, amiről biztosan lehetett tudni, hogy nem maradhat ki a setlistből. Ilyen volt például a legutoljára megjelent Polaroid Picture single az aktuális Tape Deck Heart című albumáról, vagy korábbi sikerei közé tartozó I Still Believe. A buli végül a Four Simple Words- szel zárult, amit joggal lehet igazi bulihimnusznak nevezni, ember nem maradt ott aki egy helyben állt volna!



Nagy mosollyal az arcán búcsúzott ez a nagyon szimpatikus fiatal brit énekes a magyar közönségtől, igazán megérdemelte ő és „The Sleeping Souls” névre hallgató kísérőzenekara is a percekig tartó ünneplést.

A koncert alatt végig az volt az érzése az embernek, hogy együtt él a produkcióval, részese annak és nem nézője. Leginkább a „srác a szomszédból” állt a színpadon és énekelt nagyjából 2 óra hosszán keresztül. Ezt erősítette később még az is, hogy a koncert vége után viszonylag rövid időn belül átöltözve Frank Turner még visszament a terembe és a még ott várakozókkal bő egy órán keresztül jókedvűen elbeszélgetett, aláírásokat osztogatott, közös képeket készített.

Azt kell mondanom összefoglalva röviden a fentieket, hogy produkciójával legalább egy embert – engem – teljes mértékben meggyőzött és teljesen biztos vagyok benne, hogy a jövőben egyetlen magyarországi koncertjét sem fogom elmulasztani. Sőt, ajánlani fogom mindenkinek, aki egy kis felhőtlen, de ugyanakkor tartalmas szórakozásra vágyik, hogy ismerkedjen meg zenéjével, mert érdemes.

H.Zsuzsi

[2014.03.14.]