˝Szeretetből nem lehet eleget kapni˝ - interjú Gór Nagy Máriával

Ha a színészszakma tanulásáról van szó, Gór Nagy Mária az első nevek között van, aki az eszünkbe jut. Színitanodája mára már legendássá vált, sztárok kerültek ki a kezei közül. Harminc éve működik a képzés, Mária pedig boldog, kiegyensúlyozott és egy percig sem bánja, hogy belevágott élete fő művébe.

– Boldog születésnapot!  Nem unalmas már egy kicsit, hogy mindenki ezt mondja mostanság?
– Gondolom, a tanodára gondol… Nem, egyáltalán nem unalmas, mert ez egy nagyon gyönyörű alkalom. Dehogy unalmas!

– Eltelt harminc év, egyszer sem bánta meg, hogy belefogott a „színitanodázásba”?
– Megint csak azt kell mondanom, hogy dehogyis!  Sőt, nagyon örülök neki, hogy akkor így döntöttem.  Ez a történet igazából sokkal korábban kezdődött, mint harminc éve. Mindig affinitást éreztem afelé, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Egyrészt a pszichológia mindig érdekelt. Amikor a Színművészetire jelentkeztem, akkor a pszichológia szakra is felvételt nyertem, de előbbit választottam. Ám úgy gondolom, mindig megmaradt belőlem egy kicsi abból az érdeklődésből is. Gondolok itt például arra, hogy nagyon szerettem a próbákat a nézőtérről is figyelemmel kísérni. Egyre többen és többen kérték ki a véleményemet és ez örömöt okozott. Jó érzés volt, hogy segíthetek. Sokat megéltem ezen a pályán, hatalmas sikereket, kudarcokat, bár azokból szerencsére nem sokat. Úgy gondoltam, kötelességem átadni ezeket a tapasztalatokat. Első kézből kell megtudniuk a fiataloknak, milyen is ez a pálya.

– Egy pillanatig sem érezte úgy, hogy feláldozta önmagát?
– Egyáltalán nem!  Hiszen ez lassan alakult ki. Folyamatosan kezdtem el „leépíteni” a karrierem, bár ez nem feltétlen jó szó. Először a filmekből vonultam ki, utoljára Bujtor István nagyon jó barátom kérésére álltam kamera elé, tényleg csak a barátság miatt. Kiléptem a Thália Színházból is. Úgy gondoltam nem etikus, ha a színpadon a tanodára gondolok, a tanodában meg a színpadra. El kellett döntenem,  melyik a hivatásom és úgy határoztam, hogy a tanítás. Persze segítségem is volt. Tanított nálam Mensáros László, Schubert Éva, Verebes István, Szurdi Miklós, Konrád Antal, Zsoldos Márta. Nagyon remek segítőim voltak, a teljesség igénye nélkül soroltam most őket.

– Emlékszik az első tanítási napra? Egy kicsit sem remegett a lába, hogy mibe is vágott bele?
– Abszolút emlékszem rá. Nyolcvannégy, január 4-én volt, a hetedik kerületben, a Rákóczi úton, egy negyven négyzetméteres lakásban. A gyerekekkel alakítottuk ki ezt a kis bérlakást, mi festettünk ki, mi kárpitoztuk le a székeket. Nem remegett a lábam, mert mindig hittem benne, hogy sikerülni fog, pláne mert ilyen emberek álltak mellettem. Egyre jobb és egyre népszerűbb lett a tanoda. Tíz év múlva már rendes OKJ-t adó iskola lettünk jelentős állami támogatással. Ezek nagyon nagy dolgok!

– Nem tudom kikerülni, hogy ne így kérdezzem: nem gondolja, hogy feláldozta önmagát?
– Nem így kell ezt nézni! Nyilván egyfajta áldozatvállalás volt ez a részemről, de tudatosan készítettem fel magam arra a lépésre, hogy a színészi karrierem feladom és a gyerekeknek szentelem az életem. Nem maradt bennem hiányérzet. Nem mondtam, hogy soha nem térek vissza a színpadra. Ha lesz olyan lehetőség, akkor lehet, hogy visszatérek. A partner is megvan hozzá, Körtvélyessy Zsolt, akivel valami klasszikus kis kétszemélyesre gondoltunk. Ám ezek persze egyelőre csak tervek, a jövő zenéje, de azért mondom, hogy az ember tényleg ne mondja azt soha, hogy soha!

– Minden nap, minden percében csak a tanoda?
– Ez egy akkora szerelem, hogy igen!  A szülinapi bulin majdnem háromszázan voltunk. Aki tudott eljött. Lehet ezért nem rajongani, lehet nem állandóan erre gondolni?!

Lájk, ha kedveled a retro dalokat.

– Értem én, de akkor hogy tud kikapcsolódni?
– Nincs ezzel semmi gond, imádok moziba járni, olvasni, utazni, bár utóbbira csak a szünetekben van módom. Ezeken kívül annyit sportolok, amennyit csak tudok. Na meg a barátaimmal összejövünk, beszélgetünk, az is nagyon nagy kikapcsolódás. Minden úgy van jól, ahogy van.

– Ebből a csodás harminc évből ki tudna egyetlen egyet, a legnagyobb pozitívumot emelni?
– Amikor 1993 nyarán bemutattuk a Grease-t, ami háromszázszor ment teltházzal… Pedig amikor elővettem a darabot, azt mondták, hogy nem vagyok normális. Nem hittek benne, de Korcsmáros Györggyel, Böhm Györggyel, Szurdi Miklóssal meg lehetett csinálni. Őrjöngő sikert arattunk. Olyan csúcsszereposztással játszottuk, mint Miller Zoltán, Kárász Zénó, Szabó P. Szilveszter, Ullmann Móni, Liptai Claudia, Xantus Barbara, Závodszky Noémi, Juhász Illés, Fésűs Nelly, Brunner Márti, Janza Kata. Nem akárki lett belőlük és akkor egy színpadon álltak.

– Nem fog szeretni ezért a kérdésért, de van-e kedvenc tanítványa?
– Tényleg nem szeretem ezt a kérdést! Azért, mert igazságtalan azokkal, akiket nem említek. Természetesen vannak kedvencek, nem csak egy. Ám ilyenkor a Miller Zolit szoktam mondani, ha már mindenképp ki kell emeljek valakit. Amikor megjelent a Tanodában, úgy éreztem, az édes gyerekem. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Ugyanígy a többi is a kedvencem, de valamitől a Zoli… Nem tudom. Ez egy ilyen anyai érzés. Talán nem is lehet megmagyarázni… Amúgy meg mindenki tudja, hogy imádom az összes tanítványomat.

– Kicsi gyerekekkel is foglalkoznak…
– Ami nagyon szép feladat, mert őket nem a színészmesterségre oktatjuk, hanem az életre.  Hozzánk jó tanulók járnak, viselkedni tanulnak, neveljük őket, formáljuk a személyiségüket. Nagyon szeretik a gyerekek és értékelik a közösséget. Az egyik vezető tanárom a Farkasházi Réka, aki anno nálunk végzett… Az, hogy jönnek tanítani az egykori diákjaim egyfajta visszaigazolás nekem. Egyre nagyobb a család, már komoly klánná nőttük ki magunkat.

– Sajnos semmi nem tart örökre…
– Tudom mire gondol! Hogy át kell adnom a stafétát. Nincs ezzel semmi gond. Kovács Gábor Dénes a szakmai vezetőnk, aki remek szakember és kiváló ember. Nála alkalmasabb művészeti iskola igazgatót keresve sem találnék. Az idei tanév végén nagyon jó szívvel átadom neki az igazgatás. Persze nem visszavonulok, csak ezt a feladatot átadom neki. A tanítványok, a tanoda nélkül nem tudok élni… Annyi szeretetet kapok a gyerekektől. Ez tart engem fiatalon, egészségben, nagyon jó érzés tudni, hogy ennyire szeretnek. A születésnapi ünnepségen is annyian öleltek, pusziltak, a könnyem alig tudtam visszatartani.

– Tehát nem lehet besokallni?
– Miből? A szeretetből? Soha!  Abból nem lehet eleget kapni, az mindenkinek kell!  Én pedig nagyon szerencsés vagyok ezen a téren is!

– Havassy Anna Katalin/Lilla –

[2014.06.24.]