Steven Seagal varázslata Budapesten - képekben

Steven Seagal Magyarországon járt – azonban nem a legújabb filmjét jött hozzánk forgatni, hanem zenei tudásával kápráztatta el a közönséget.

Ha Steven Seagal nevét hallja valaki, akkor leginkább az akciófilmek jutnak eszébe, amik hozzá köthetőek. Olyan klasszikusokkal vált ismertté, mint a Nico, az Ölve vagy halva, a Tisztítótűz vagy az Úszó erőd. Hét danos aikido mester is, Oszakában filmes pályafutása előtt edzőtermet is működtetett. Emellett pedig tartalékos seriffhelyettes is, rendszeresen járőrözik, a rendőrség különleges alakulatával is együtt dolgozik. S ha épp ezek közül egyiket sem csinálja – akkor bizony zenél és gitározik. Bluesgitárosként már több lemezt is készített, s fellépett többek között BB Kinggel vagy Bo Diddley-vel is. Szerzeményeinek egy részét filmjeiben is hallhattuk – így például a Tűz a mélyben vagy a Szemben a nappal produkciók zenéit ő szerezte.

A Hollywood Music Festival keretében a szerencsések a Kongresszusi Központban lehettek szem- és fültanú június 27-én annak, hogy Steven Seagal mennyire kiváló zenész. A koncert kezdete előtt sok ismerőssel beszélgettem, akikkel összefutottam a helyszínen; nagy részüknek fogalma sem volt arról, hogy a színésznek nemhogy zenekara van, hanem hogy egyáltalán zenél is filmes pályafutása mellett.

Sokáig én sem tudtam róla, azonban egy realíty műsornak köszönhetően volt szerencsém már néhány szerzeményéhez, ugyanis abban nem csak azt mutatták be, hogy a színész hogyan teljesít szolgálatot a rendőrségnél, s milyen ügyeket göngyölítenek fel, hanem kisebb klubokban adott koncerteket is bemutattak.

A nézőtér már az előzenekarra, a Modern Art Orchestra koncertjére elkezdett szépen megtelni, azonban a legtöbben inkább a világsztárra voltak kíváncsiak, így tulajdonképpen a kezdésre szinte tele lett a terem. Aztán felcsendültek az első akkordok, s egy bemelegítő szám után színpadra is lépett Steven Seagal, aki buddhista szokás szerint összetett kézzel s meghajlással üdvözölte a közönséget, akik erre hatalmas ovációval és tapsviharral válaszoltak. A színészt elsőre alig lehetett felismerni, mintha direkt álcázni akarta volna magát: baseball sapkát, napszemüveget és még sálat is viselt, emellett pedig körszakállt is növesztett – de kétség nem fért hozzá, valóban a hollywoodi világsztár állt a színpadon.

A ráadással együtt valamivel több, mint egy órás produkció igazi örömzenélést mutatott be nekünk. Én még egy órát simán hallgattam volna őket, mert olyan élményt adtak számomra, amit eddig korábban nem igazán tapasztaltam. Nem volt mismásolás, rejtegetés – igazi, tiszta, nagybetűs ZENÉT játszottak, azt a fajta bluest, ami az amerikaiak sajátossága, s csak ők tudják visszaadni ezeket az életérzéseket. Az átkötő szövegekben Seagal a dalok megszületéséről mesélt, illetve arról, mit is szeretne velük üzenni az emberek számára. Mert némiképp ez egy kis misszió a részéről: üzenni, adni a külvilágnak.

Az egyik kedvencem a „Dark Angel” című dal volt – fantasztikus húzóereje van a nótának, Seagal kicsit érces, búskomor hangja teljes mértékben átadja a hangulatot, a gitárjátéka pedig frenetikus. Zseniális zenészekkel dolgozik együtt, akik mind egytől egyig hozzáadtak valami pluszt az élményhez, hogy azt érezzük, egy kerek egészet kaptunk. Egy dolgot sajnáltam csak, ahogy fentebb már említettem: hogy a koncert ilyen rövid volt.

Örülök, hogy a szervezők megálmodták ezt a fesztivált, s remélem, miután Hugh Laurie-t is meghallgathattuk majd ugyan ilyen keretek között, a zenekar folytatja áldásos tevékenységét, s jövőre is sikerül nekik elhozniuk néhány olyan világsztárt, akik zenészként is remekelnek. Csak halkan megsúgom, hátha meghallják: egy Robert Downey Jr-nak vagy egy Russel Crowe-nak kimondottan örülnék.

Fotó: Püsök Renáta

Rosta N. Napsugár

[2014.07.02.]