Még mindig van mit mondani a VOLT-ról....

Bár már egy ideje vége az idei VOLT Fesztiválnak, még mindig van miről beszélni, visszaemlékezni... Így teszi ezt Páll Norbert is, aki a helyszínen tapasztaltakat formálta cikkbe.

3.nap:  Csalódások közt több pozitív kakukktojás

A hétvége eljövetelekor már igazi sunshine hangulat teremtődött a helyszínen. Megérkezésemkor ugyan azzal kellett szembesülnöm – persze nem először -, hogy a legtávolabbi parkoló vagy 1 kilométerre volt a főbejárattól, így már itt jó nagy távot pakoltam a praclijaimba, de sebaj, ez volt az a nap, ami igazán lázba hozott engem és közvetlen pátriámat.

A kempingbe beérve viszont idegességemben felforrt az agyvizem, főleg amikor kiszúrtam, hogy a mentsvárnak felállított sátramat az eredeti helyétől méterekre találtam meg összecsomagolva, no de legalább senki nem tulajdonította el. Persze ez se szegte kedvem, belecsaptam a lecsóba, út közben belefutottam egy dekázó szépségbe (micsoda nézőserege volt…) és egy cirkuszi, díszbe öltözött zsonglőr csapatba is. Nem mondom, hogy célirányosan, de megtekintettem Majka és Curtis nyárias és igencsak friss buliját. Az ózdi és az újpesti fenegyerek igazán mutatós és sziporkázó show-t hozott össze: a háromtagú zenekar és simogató torkú vokalista lány, aki jócskán kitett magáért.  A kisasszony egy-egy szám alatt olyan betéteket süllyesztette bele a megszokott dallamok közé, mint a Fugees Ready or Not-ja – hatásos volt, nem mondom. Méltán eredeti és ötletes repertoár volt az tuti. Majkáék a napsütéses délután is bevonzották a tömeget, és megtáncoltattak mindenkit, aki csak arra tévedt.

Lájk, ha érdekelnek az új klipek.

Ezt követően a Nagyszínpadot vettem célba, ott a brit metalcore-deathcore üdvöske, napjaink egyik legszeretettebb (ez főleg a tini lányok körében igaz) metálalakulata lépett fel, a Bring Me The Horizon. Oliver Sykesékra hosszú éveken át pelyhes állú tinédzsernek néztem, elismerve remek adottságaikat, tömeg megmozgató erejüket.  Mára viszont érett férfiakká cseperedtek, még ha ennek nyomait az utolsó, igazán kiteljesedett Sempiternal korongnál éreztem igazán.  Ez a lemez igencsak megosztotta a lelkes rajongókat, mivel sokkal több elektronikát és sokkal több érzelmet és énektémát csempésztek bele, mint a korábbi három nagylemezbe.  A lővérkempinges alakítást természetesen a tavalyi Sempiternalra építették: tizenegy számos repertoárjukból hetet erről a lemezről játszottak. Ám emiatt panaszkodó vagy zsörtölődő emberekbe nem botlottam, még akkor sem, amikor az egyik refrén alatt kihallatszott, hogy az énekre jócskán rásegített a keybordos bajtárs.  A vegan, nyakig kivarrt Sykes puritán és szuggesztív kisugárzása engem is magával ragadott, tomboltam, nincs mit szépíteni a dolgon. Lehet, hogy túlságosan elfogult vagyok, de az elmúlt három nap legjobb hangulatú koncertjének lehettem szem és fültanúja. 

Ez történt a második napon!  Olvasd el a korábbi beszámolót is! 

Sajnálom, hogy nem tudtam osztódni, ugyanis a méltatlanul háttérbe szoruló Akvárium színpadon a BMTH alatt játszott az Óriás, amelynek bulijait korábban előszeretettel látogattam, és még közeli kapcsolatba is kerültem azokkal a srácokkal, akikkel kapcsolatban mindig az ötlik fel bennem, hogy nem kapnak elég megbecsülést. Szikár zene, elmés, de impresszív szövegek, és mégse jutottak el a nap folyamán fellépő 30Y népszerűségének szintjére – habár lehet nem is akartak. Az Óriás előtt a Turbo tolta szívvel-lélekkel, velük kapcsolatban is hasonló gondolatok szöknek ki a fejemből.

Az időrendet betartva a BMTH után kissé elkalandoztam, majd belekukkantottam a Tankcsapda 25 éves szülinapi turnéjának voltos koncertjébe. Lukács Laciék örökké tévedhetetlenek, ugyan számomra „meghalt” (ne tessék félreérteni…) a banda a Jönnek a Férgek lemeznél, de azt mindig elismertem, hogy ők az egyetlen magyar metáltársulat, akik képesek ennyi időn át ugyanolyan sikerrel és elismertséggel járni az országot, és ráadásul még a nem létező  magyar lemezpiacon is eredményt tudnak felmutatni. A másfélórás móka nem hatott meg, de még így is elérték nálam azt, hogy rengeteg nótájuk szövegét dúdoljam a bajszom alatt.

Az estét az ausztrál Karnivool zenei színpompájával zártam. A Tool és a Nine Inch Nails stlíus felé húzó, amúgy vérprofi gárda koncertje alatt számtalan zenészt fedeztem fel a közönség között, a Turbo, a Subscribe és a Wrong Side of the Wall tagjai és átéléssel követték végig a mesés egy órát. A várakozásaimnak megfelelően alakult a Karnivool bulija, noha az szembetűnő volt, hogy ők sokkal befolyásosabbak az emberekre egy klub buli alatt. Persze így sem volt panasz, itt senki nem verte a port, nem sikította a refrént, ellenben átszellemült arccal élte át a hallottakat.

- Páll Norbert -

[2014.07.15.]