Sziget 2014: megnéztük a Blink 182-et és...

Hatalmas várakozás övezte a 22. Sziget Fesztivál nyitónapját, hiszen a kétezres évek kezdetének egyik legnagyobb punk-rock zenekara, a Blink 182 látogatott hazánkba. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy a mai huszonéves generáció a kaliforniai trió zenéjén nőtt fel, így e cikk írójára is igaz ez az állítás. Ráadásul a programot elnézve az elmúlt évek legjobb line up-ját sikerült a szervezőknek összeállítani:  A friss produkcióktól a legendákig.

A megérkezésem után célirányosan a Pop-Rock Nagyszínpad felé vettem az irányt, ahol szerény véleményem szerint, Nagy-Britannia talán legaktuálisabb csapata, a The 1975 kezdett. A Matt Healy vezette négyes a délutáni időpont ellenére gyorsan felforrósította a hangulatot, a kellőképpen elszállt, különlegesebbnél különlegesebb effektekkel díszített zenéjükre egyből beindult a tömeg és a harmadik szám végére megtelt a küzdőtér. Az egyébként is szimpatikus zenekar belopta magát a hazai szigetelők szívébe is, a fesztivál folyamatos dicséretével, a konfok mellé pedig feltűnt a kezében egy magyar vörösbor is. A számok alatt a „jó vörös” megtette hatását, a frontember a végére már igen alkoholmámorosan játszott, felugrott a lábdobra, térdre rogyva tépte gitárját a színpadon, majd ledobta a pólóját, amivel mellettem álló brit hölgykoszorúnak összetörte a szívét. Healy mellkasát egy „Annie True Love” feliratú tetoválás díszítette. A tetőpont nem meglepő módon a két világsláger a „Girls” és a „Chocolate” eljátszása során következett be, rögtön utána a „Sex” és gyorsan vége. Profin felépített koncertműsort hallottunk, melynek egyetlen pillanata sem volt unalmas.

A Tankcsapda 25. éves jubileumi koncertje helyett, a Fish!  buliját választottuk, előbbiről úgyis tucatnyian fognak hírt adni. Utóbbit, az évről-évre nagyobb népszerűségnek és rajongó tábornak örvendő magyar bandát nem láttuk még ekkora színpadon (Petőfi-Volt Stage), ezért hajtott a kíváncsiságunk a hátsó sorok egyikébe. Kovács Krisztián frontember humora, karizmatikus, azonnal reflektáló személyisége nagyban hozzásegíti a bandát, hogy ami a klubokban működik, ugyanolyan élvezhető legyen a nagy fesztiválokon is. Sokan dicsérték már a sajtóban Őket, hogy igazi koncertzenekar, én viszont nagyon ötletesnek és hitelesnek tartottam a lezárásnál az AC/DC-vel egybekötött „You and Me”-t.

Újra vissza a nagyszínpadhoz, kezdődik a Blink! – hangzott a mellettem álló punk-rocker felkiáltása. Így tettünk mi is természetesen. A zenekar csúszása feltehetően az átszerelés miatt lehetett, mindenesetre minimális késés után végre a színpadon feltűnt a tini kori kedvenc, a Blink 182. A srácok a semmiből jöttek elő, nélkülözve mindenféle sztárallűrt és felesleges parádét. A koncert slágerekkel indított, a „Feeling this” és a „What’s my age again?” is jól szólt. A közönség féktelen őrjöngésbe kezdett, nyilvánvalóan a nézők többsége jópár éve várt erre az estére. A slágerek és új dalok szerepeltetésénél azonban megjegyezném, hogy számomra egy első budapesti koncertnél többet nyújtott volna még több régebbi dal előadása, hiszen a közönség nagy része nem annyira ismeri a 2003-as „Blink 182” lemez utáni „újjáalakulós” dalokat. Biztos vagyok benne, hogy USA-ban és Nyugat-Európában is működnek ezek a dalok, itt viszont olyan érzésem volt, hogy közép tájt, ahol mi álltunk, hirtelen leült tőle a buli. A dallistára a fentebb említettek ellenére egyébként panaszunk nem lehetett, jöttek a kedvenc dalok, a „The Rock show”, a „Stay together for the kids” és megannyi ismert szám.

Pazar hangulat

Ezzel szemben sajnálatos módon több negatív tapasztalatom is volt a koncerten. A közel negyvenfelé járó tagok szájából már inkább kínos hallani a 15 évvel ezelőtti „péniszes” poénokat. Ahogy a zenekar tagjai, úgy a közönségük is öregedett, nem a mai tinik, hanem a 20-as, 30-asok, akiknek már nem kell bizonygatni a jófejséget. Travis Barker még mindig kiváló dobos, bár már elmaradnak a régi figurái és a show elemei is jóval visszafogottabbak lettek. Ez persze egy turnén levő zenésztől nem is feltétlen elvárható, de bevallom őszintén, és többre számítottam a világ legjobb punk-rock dobosának kikiáltott zenésztől. Mark Hoppus volt számomra a zenekar legerősebb karaktere, könnyedén, lazán játszott, ugyanaz a mosolygós srác volt tegnap is, akit 15 évvel ezelőtt imádtunk a videoklipeken. Tom Delonge-ról ez azonban nem mondható el. Sokak szerint az Angels and Airvawes-es korszaka miatt, mások szerint a belefásultság miatt nem játszott jól. Én viszont egyszerűen nem értem, hogyan lehet ennyire sok hibával zenélni egy ilyen kaliberű zenekarnál, ekkora színpadon, több tízezer fanatikus rajongó előtt.

A Youtube videókon is már feltűnt a gitáros pár mellényúlása és gyakran már zavaróan hamis éneklése. Igen, kedves olvasó, jól tudom, hogy a Blink 182 egy punk-rock zenekar és a stílusnak nem velejárója a tökéletes éneklés, de mégis pár éve még klasszisokkal jobb volt Tom Delonge színpadi produkciója. A zöld sapkája alatt elvétve mosolyra derülő zenész kinézete pedig számomra jobban hasonlított egy tengerészgyalogosra, mint egy világszerte, több millió tini által bálványozott rock sztáréra. A hangulat a bakikat leszámítva pazar volt, a közönség őrjöngése pedig odáig fajult, hogy Mark több alkalommal kérte a frontvonalban tombolókat, hogy azelőtt lépjenek hátrébb a kordonoktól, mielőtt komolyan megsérülne valaki. Mindent összevetve egy korrektnél jóval ütősebb bulit kaptunk a csúcson már (sajnos) jócskán túl lévő kaliforniai deszkásoktól, mégis számomra csöppet keserédes emlék marad a Blink hazai debütálása.

Fotó: Mohai Balázs

[2014.08.13.]