Illésék és követőik

Igaz, a legendás Körterem időközben az enyészeté lett, ám az FMH, az Illés zenekar egykori klubsikereinek helyszíne ma is él. Újjászületve, megfiatalodva. S, az újjáépített falak közé, ha csak egy estére is, de visszaszivárogtak „Azok a hej, igazi szép idők”, amikor „Hatvannégyben épp, hogy elindultunk”…

Ki gondolta volna az ezerszer áldott (vagy épp szidott) hatvanas-hetvenes években, hogy a százezrek kedvence Illés zenekar – megfogyva bár, de törve nem - épp egyik kultikus helyszínükön, a Fővárosi Művelődési Ház azóta átalakított színháztermében fog majd megemlékezni ötvenéves jubileumáról. Megfogyva, hiszen már két muzsikusa is az Égi zenekarban teljesít szolgálatot. Ám Szörényi Levente és Szabolcs, valamint „Szörényi-Bródy”, mint harmadik testvér, arcán az elégedettség kifejezésével nyugtázza életművének fiatalok és kevésbé fiatalok által végbement reinkarnálódását. 

E követők zenei alázatukban és a szerzők iránti megbecsülés tekintetében szerencsére messze állnak a trónkövetelők mohó sisere hadától – ők tiszteletre méltó módon, „mindössze” zenéjükkel kívánják kifejezésre juttatni érzelmeiket. S, teszik mindezt a hálás nagyérdemű szűnni nem akaró ovációja mellett. Csak úgy, mint a már említett, ezerszer áldott (vagy épp szidott) hatvanas-hetvenes években… Negyvenhét emblematikus Illés dal – hiába közhely, akkor is igaz: ha tőlünk nyugatabbra, a vasfüggönyön túl születik, ma egytől-egyig világsláger – némi átfedéssel öleli át ezt a maga hét esztendejéhez képest óriási életművet. „Imádom a tehetséges fiatalokat” – jelenti ki széles mosoly kíséretében Szörényi Levente az átszerelési szünetben.

És ezzel kár lenne vitatkozni. A hat zenekar plusz egy szólista, ha nem is karon ülő, de a hetedik ikszüket közelítő „főhősökhöz” (copyright: Gittinger Tibor klubvezető) mérten mindenképpen fiatalok. Három zenekar három igencsak fiatal női, és nem mellesleg csodás, énekhang tulajdonosa az est fénypontját jelenti. A Kistemplomos Lovagok formáció templomi kórusokban szocializálódott vokalistája az Elmúlt egy év duettjével nem csak a közönség, de a szerző elismerését is kivívja. Koncz Zsuzsa erőteljes, rockos jellegű „magyar hangjaként” Angyal Niki (ILLfon GT) kápráztat el, míg az ABSZ-es Ruf Szilvi a maga szerény, visszafogott, szép színezetű, egyéni orgánuma kelt jólesően szorongató érzéseket a mellkasban. Emellett persze az „apazenekarok” is kitesznek magukért: itt a bizonyíték, hogy a huszonegyedik században is lehet „illésül”, saját egyéniségük hozzáadásával muzsikálni. Méghozzá magas színvonalon. Amíg a kistemplomosok vokális megközelítéssel, az ABSZ az akusztikus hangzás előtérbe helyezésével, az ILLfon GT keményebb megszólalással tálalja az íncsiklandó menüsort.

Jöttek az örökzöldek

Az ABSZ -  ezúttal Barna „Csibi” Zoltán egykori Bojtorján-dobossal kiegészülve hozza az Illés örökzöldeket, köztük az alkalomra elővezetett Pásztory-opusszal (Legjobb dobos a világon) – aligha okoz meglepetést: egyenletesen jó színvonalon, megbízhatóan adják, ami tőlük elvárható: az emblematikus dalok kissé saját képre formált megszólaltatását. S, ha már az egyéniségeknél tartunk: a meglepetés kategória győztese a Roversong duó, aki hegedűvel és akusztikus gitárral (no és kitűnő Szörényi-hangszínnel felvértezve) inkább a folkos vonulatot részesíti előnyben, miközben komoly pluszt tesz hozzá az annakidején megalkotott darabokhoz. Levente találó megfogalmazása szerint: ők a „magyar Simon és Garfunkel”. Az említetteken kívül a többi közreműködő – Dely „Doki” Attila –zongora; Illés szekerén zenekar; Miskolci Illés Emlékzenekar (MIEZ) kivétel nélkül bátran nyúlnak az olyan ritkaságokhoz, mint a Történet M-ről, a Lusta vagyok, a Reklám úr, vagy a Menekülés.

Hogyan is mondta Bródy János? A dalok túlélnek bennünket. A dalok, amelyek egyeseknek nosztalgiát, másoknak az újszerűség élményét jelentette. A dalok, amelyek interpretálásával minden egyes közreműködő igyekezett az estét a maga módján emlékezetessé tenni. S, amelyet az időnként csapnivalóan rossz hangosítás sem tudott negatívan befolyásolni. És amely a Finálé Utcán-opuszára is kihatott, hiszen a színpadra érkező és az összes közreműködő muzsikus társaságában énekelni kívánó Szörényi testvérek mikrofonja - Levente előbb heroikus, majd lakonikus lemondással végződő küzdelme ellenére is - néma maradt. S, ha már az eszköz szilenciumot fogadott, legalább az önmagától katarzisba eső egyik előadó, aki nem bírt mindenáron való szereplési vágyával (és akinél a mikrofon éppen működött), tanúsíthatott volna némi önmérsékletet…

A végeredmény: A dalok túlélése nem valósulhatott – és a jövőben sem valósulhatna – meg, ha nem volnának, akik életben tartják azokat. Ilyen szervezés és előadók mellett van esély a túlélésre. És nem lélegeztető gépen. 

Hegedűs István 

[2014.10.23.]