“Életet ad és életet vesz el, táplál és megöl”

Debussy A tenger című műve nem véletlenül tartozik a legsikeresebb szerzeményei közé. Sokan, sokféleképen értelmezték már a darabot. Mint minden zeneműnek, ennek is kivált a meghallgatása egy élményt, érzést, amelyet valamihez társítunk. A Budapesti Fesztiválzenekar november végén játssza A tengert Robin Ticciati vezényletével, érdekes képeket csatoltunk hozzá. 

Egy másik, teljesen más műfajban íródott zeneszám dallamai lopóztak be a fülembe és a lelkembe, miközben Debussyt hallgattam. Sőt, olyannyira érdekes társítást találtam, ami sokak számára talán azért lesz érthetetlen, mert Magyarországon a “Deutsche Schlager” fogalma nem igazán ismert.

Nos, az egyik jeles képviselője Helene Fischer, aki minden létező zenei díjat besöpört ebben a kategóriában, többszörösen is. A Wär heut mein letzter Tag című dala volt az, amely szép lassan megelevenedett a hallójárataimban és ráeszméltem: ez az.

Elsőre nyilván nem fogják hallani a párhuzamot, de talán nem is hallani, sokkal inkább érezni kell. S bár Debussy énekkel nem egészíthette ki alkotását, azért a két mű dallama számomra sok helyen hasonló, mert olyan mélyről jövő érzelmeket közvetítenek, amelyek találkoznak a lelkemben és megmozgatják a szívem.

A gyengéd, óvatos kibontakozás mind a két számban, ahogy a tenger szinte körülöleli a csónakot, lassan nyaldosva a deszkafalat. Halkan siklik a vízen, mégis hasítva azt. Milyen éles ellentmondás! Hány szív hasadt már meg a boldogtalanság miatt, vagy azért, mert nem forrhatott össze örökre azzal a szívvel, akire vágyakozott? Az énekesnő is olyan hangsúlyosan adja elő a sorokat, hogy készek vagyunk elhinni: igenis, van olyan nap, amelyet már nem szeretnénk a másik nélkül.

Debussy csodásan fogta meg hangszerekkel a tenger témáját, amely hol heves, hol visszafogott, de egy biztos: soha nem egyforma és mindig okoz valami meglepetést, akárcsak a szerelem. Kiszámíthatatlan, nem tudni mikor tombol, mikor csitul, és mit vet a partra. Míg épít, rombol is. Életet ad és életet vesz el, táplál és megöl. Nehéz kiismerni, akárcsak egy gyönyörű nő szerelmét. Ha szerencsénk van, folyamatosan láthatjuk a hullámot, ahogy egyre növekszik, majd a parton elcsitul, különféle mintákat rajzolva a homokba. Láthatjuk dühöngeni és tajtékozni, ahogy a szerelmest is vergődni az érzelmek között. Helene Fischer hangja is átmegy ezeken a változásokon: hol lágyan vall, hol nyomatékosan kijelent.

Nekem nagyon hasonló a két zenemű, persze lehet vitatkozni, sőt, talán kell is, hiszen a zene szubjektív, teljesen egyéni és a legsokfélébb érzéseket, érzelmeket válthatja ki a hallgatóságból. Meglep és felemel, hogy később megcsavarjon, és a földre ejtsen. Örök játék a zeneszerző, a zenészek, az énekesek és a hallgatóság között. Nálam ez most egy francia és egy német hasonlóságát hozta ki, amely minden esetben simogatja az érzékeim.

A Budapesti Fesztiválzenekar november végén játssza A tengert Robin Ticciati vezényletével, érdekes képeket csatoltunk hozzá. 

- Havassy Anna Katalin -

[2014.11.24.]