Megunhatatlan! Még mindig a Slipknot budapesti bulijáról

Lelkes tömeg fogadta Corey Taylorék 11 év után hazánkba visszatérő Iowa-i maszkos bandáját, és nem kellett csalódniuk, kedvenceik megremegtették a Papp László Sportaréna acélfalait. S bár a koncert már jó pár napja volt, de még mindig nagy hatással van azokra, akik élőben hallhatták a zenészeket. 

Izgalommal és lelkesedéssel telve csaptam bele a múlt hét csütörtöki estébe, aznap tért vissza ugyanis a magyar fővárosba az először és utoljára a 2004-es Sportszigeten fellépő Slipknot.

Az első megállapításom mindjárt az volt, hogy Corey Taylor rajongása mit sem változott az unalmas, olykor síri csendes évek alatt. A metál közeg egyik legkevésbé termékeny (20 év alatt 5 korong…) bandájának visszatérését iszonyatos tömeg fogadta a Papp László előtt, a tömeg mesebeli óriáskígyót - tekergő, közel 300 méteres sort - formázva várta a bebocsátást a 12 ezres szentélybe.   Mi persze bepofátlankodtunk előre, és siettünk néhány itókáért, hogy felvegyük a fiatalnak hellyel-közzel mondható, ám mérhetetlenül lelkes tömeg ritmusát. 
Amúgy valódi” generációs találkozóba” csöppentünk, fura volt megélni, hogy csemetéink már fejünkre nőve mellettünk tombolnak, azokon a zenéken szocializálódnak, amiken valaha mi is.

Az első szekciót, a főműsorra ráhangolódást egy számomra totálisan ismeretlen, King 810 nevű bandára bízták, akik a látottak alapján nyilvánvalóan maximum felvételeken láttak többezres tömeget, legalábbis erre engedtek következtetni az esetleges, kusza zenéjükből, és az anti-színpadias megjelenésükből.  No, de sebaj - legyen ez a Roadrunner Records problémája -, gondoltam, a lényeg még hátra van, és sokszor előfordult már, hogy ha rossz volt a felvezetés, akkor jó volt az előadás.

Coreyék amúgy régi fényükben tündököltek, már a stage látványelemeivel lenyűgöztek, a színpad középső pontja felé felhúzott gigantikus kos fej pedig egyszerűen magával ragadó volt. A setlistet amúgy szépen felépítették, egy új albumos nótával indítottak, majd következett két Iowa klasszikus, a Heretic Anthem és a My Plague, vagyis próbálták ötvözni a programban a puhább és a földet megrendítő tempókat. Ugyan a koncert közepén következett egy kevésbé átható periódus, azért nem unatkoztunk, vártuk a mega-slágereket, amelyek aztán jöttek is sorjában: Before I Forget, Duality, Blister Exist , megőrülök ezért a nótáért, majd a Spit it Out. 

A hajrában, meg a ráadásban már torkom szakadtából üvöltöttem a nehezen kivehető szöveget, ekkor már bennem is tetőre hágott az adrenalin.  Amúgy a másfél órás előadás alatt volt törpe pózból történő egekbe ugrás, és circle pit is, persze az ezekben való részvételt meghagytam a hamisítatlan Slipknot-őrülteknek.

A setlisttel kapcsolatban egyébként biztosan akadnak majd kétkedő és kritikus hangok, akik legfőképpen a Wait and Bleed elmaradását kérnék számon a „nyolcakon”, - de a fene bánja már ezt. S nyilván a fél-tagnak számító basszer háttérbe szorítását is kevesen tartják szimpatikus megnyilvánulásnak, de ha ezt valaha megbocsátották a Korn-nak Head távozásának időszakában, akkor tegyenek most is ugyanígy.        

Veszem a bátorságot, és kijelentem, ez egy fergeteges 2015-öt nyitány volt, remélem, ennél alább egyetlen hozzánk látogató banda sem adja majd ebben az idényben. 

A konzekvenciám imigyen az, hogy pálcát lehet ugyan törni az iowaiak felett a második évezredben már kissé gyermeteg, ám még mindig fontos védjegynek számító maszkos megjelenés miatt. Aztán fanyalogni  a visszatetsző Corey imázs miatt – gondolok itt a Stone Sour alatt már kialakult jófiú és a korábbi rosszfiú szerepének kettősségére . De ettől még a Slipknot egy mindig profi, sok viszontagságon átesett, örökké maradandó emléket maga mögött hagyó „találmány” lesz, aminek létjogosultságában még a legnagyobb megfejtők sem fognak kételkedni.  Az utolsó „akkord” legyen az: bízunk a sokkal hamarabbi visszatérésben.    

 – Páll Norbert –

[2015.02.17.]