A FEZENen járt a HIM

Ahogyan Finnország az 1000 tó országa, úgy Magyarország az 1000 fesztivál országa. Lassan nem telik el úgy nyári hétvége, hogy az ország valamelyik szegletében ne legyen valamilyen, kisebb nagyobb, többé kevésbé sikeres fesztivál. A FEZEN kétség kívül a sikeres kategóriába tartozik. Az idei évben rekordlátogatottságot ért el a 19 éves fesztivál. Nem csoda, hiszen ár-érték arányban talán a legkifizetődőbb és olyan nagy zenekarokat sorakoztatott fel, mint a Judas Priest, a Sabaton, Ákos vagy a HIM, hogy csak a legnagyobbakat említsem

Délután 4 körül érkeztünk két társammal a fesztiválra, még csak lézengtek az emberek, de a 18:30-kor kezdő Road zenekarnál már elég szép tömeg gyűlt össze a Kalinka nagyszínpad előtt.

A 2004 óta aktív zenekar nagy lendülettel nyitotta meg műsorát, igen gyorsan tűzbe és mozgásba hozva a színpad első soraiban összegyűlt rajongókat, kik lelkesen énekelték együtt Molnár Mátéval a dalokat. A csapat minden tagja vidáman, érezhetően élvezettel zúzta végig a koncertet, a színpadot teljesen belakva, Goya pedig fekete-fehér kockás nadrágjában, levakarhatatlan vigyorával táncolt és ugra-bugrált végig, igencsak szórakoztató látványt nyújtva.

A koncert vége felé Máté kedvesen kiemelte a nézők legfiatalabb tagját, az apukája nyakában ülő és vidáman csápoló 8 éves kisfiút, az egyik biztonsági őrrel átadatva számára a pengetőjét, hozzátéve, hogy majd 10 év múlva együtt fognak inni – ha addigra ő járókerettel fog menni, akkor is.

Őket követte 20:30-kor a Lord, kik immár 43 éve aktív részesei a magyar zenei életnek. A számos tagcserén átesett zenekar jelszava akár az „öregember nem vénember” is lehetett volna, fiatalokat meghazudtoló lendülettel, energiával játszották le sorban a klasszikus, és újabb slágereiket a közönség legnagyobb örömére.

Pohl Mihály arcán ragadós mosollyal, szeretettel lengette a rajongók által színpadra feldobott magyar zászlót illetve a kósza virágszálakat. Az Itthon vagy otthon című dal tetszett a legjobban a leadottak közül, ebben a pillanatban talán nem csak én éreztem úgy, hogy itt és most valóban „otthon vagyok”.

A 22:30-kor színpadra lépő HIM fellépését már óriási, izgatott tömeg várta, többségükben persze nőneműekkel, kik időnként már akkor visongtak és sikítoztak, mikor még csak a bogarak repdestek a színpad körül – azt hiszem nem is az első sorban a két nagy hangfal között állás miatt kaptam kisebb halláskárosodást, hanem a mögöttem és körülöttem őrülten sikoltozó leányzók miatt.

A hatalmas lelkesedést persze magam is át tudtam érezni, a HIM a szívem –egyik- csücske, mióta 16 évesen véletlenül meghallottam tőlük egy zenecsatornán a Wicked Game feldolgozását, akkoriban csitriként többek közt ők voltak számomra a belépők a „keményebb” zenei világba. Az első két lemezük, a Greatest Love Songs Vol. 666 és a Razorblade Romance mind a mai napig a legkedvesebb albumaim tőlük. Azóta hat nagylemezük látott napvilágot, számos remek dallal, de azt a megfoghatatlan hangulatot, amit az első két albumnál zseniálisan elkaptak, már kevésbé véltem felfedezni, de ezzel együtt is mindig örömmel hallgatok meg tőlük bármit, és sok kedvencem lett az azóta megszületett dalok közül is – Ville Valo utánozhatatlan, bársonyos hangját nem tudom megunni.

Az 1991 óta aktív zenekar ugyan Ville állítása szerint már túl van pályája csúcsán (amiben van is igazság), de mind a mai napig óriási tömegeket mozgat meg, zenéjükre még mindig megvan a kereslet. A fiatal, annak idején HIM posztereket gyűjtő, heartagram szimbólumot magukra varrató, Ville-be szerelmes leányok felnőttek, szarkalábakat növesztettek, de ugyanakkora lelkesedéssel kitartanak, míg közben az „utánpótlás” is folyamatosan jön, ami a koncerten is megmutatkozott. Fiatalabbak és idősebbek vegyesen, feltüzelve várakoztak, mígnem végre felszállingóztak a színpadra a banda tagjai, majd maga a karizmatikus frontember is megjelent, az elmaradhatatlan sapkájában, és berobbantak a Buried Alive by Love nótával – azt hiszem számtalan bugyi csúszhatott le már ebben a pillanatban.

A tempós dal olyan volt az összegyűlt tömeg számára, mint olaj a tűzre, és innentől nem is volt megállás, másfél órára úgy hiszem –majdnem- mindenki teljesen kikapcsolt, és elbűvölve  adta át magát a jobbnál jobb slágereknek – köztük a legnagyobb klasszikusoknak, mint pl. a Poison Girl, In Joy and Sorrow, Right Here in May Arms (személyes kedvencem), Join Me in Death, de persze a legutóbbi, Tears On Tape című albumról is érkeztek a dalok, többek közt az Into the Night, All Lips Go Blue című nóták.

A közönség áhítattal énekelte együtt a zenekarral a melankolikus dalszövegeket, Ville időnként ebben át is adta nekünk teljesen a stafétabotot. A Heartkiller-nél mikor a közönség énekelte vissza neki a címadó „heartkiller” szócskát, a szám lezárásaként nevetve hozzátette, hogy „You did!”, majd megköszönte a segítségünket. Szép –majdnem- teliholdas éjszakánkat pedig több ízben méltatta farkas módra. Aooowww!

A csapat tagjai láthatóan jól érezték magukat a koncert alatt, Ville ugyan nem igazán járta be a színpadot, csak egy kis részen mozgott, de szinte végig mosolygott, kellő lendülettel tolta végig a dalokat – sokadik alkalommal járnak már Magyarországon koncertezni, de úgy gondolom a mostani közönség is tett róla, hogy ezek után is örömmel jöjjenek hozzánk újra és újra.

Gas Lipstick dobos év elején lépett ki a zenekarból 16 évnyi közös munka után, a helyére lépő Jukka “Kosmo” Kröger-nek hála viszont pótolni tudták a veszteséget, Kosmo dinamikusan verte a dobokat, nem volt érezhető a váltás, helyükön voltak a hangok, egy alkalommal pedig még Ville is adta az ütemet, a mikrofont a fejéhez ütögetve.

Mikko "Linde" Lindström gitáros a koncert alatt többször is búcsúzott a szájában felhalmozódó nyál-adagjától, beterítve a színpadot a későbbi klónozásához DNS-el (ejnyeee…), nem egy alkalommal már-már féltettem szegény biztonságiakat, nehogy hátulról telibe kapja őket, miközben szorgalmasak pásztázták a tömeget esetleges rendbontók után kutatva, illetve hogy a koncert hevében elájuló személyeket kiragadják onnan – utóbbira két alkalommal volt szükség az este folyamán.

Utolsóként a When Love and Death Embrace című dal hangzott el, aminek végén Ville elköszönt a közönségtől, és levonult, majd szép sorban követték őt a banda tagjai is. De persze visszatapsolták őket azon nyomban a színpadra, így még záró akkordként leadták Billy Idol-tól a Rebel Yell covert, ezzel téve pontot az I-re, hatalmasat robbantva még ezzel búcsúzóul.

Így a végére érve töredelmesen be kell vallanom, hogy hiába régi kedvencem a zenekar, idáig még nem jutottam el egy fellépésükre sem – erre lehet mondani, hogy ami késik, nem múlik. Ezáltal személyes tapasztalatom még nem volt. Korábban youtube-on belefutottam néhány olyan koncert-felvételbe, amik nem igazán nyerték el tetszésem, így aprócska félelemmel, de annál nagyobb kíváncsisággal álltam hozzá a koncerthez, amit végül rendkívül pozitív benyomásokkal éltem meg.

Meg kell jegyeznem, hogy a hangosítással nekem voltak gondjaim. Meglehet, hogy ez az első sor átka (bár a Road és Lord esetében nem volt ilyen tapasztalatom), de időnként kicsit „recsegősebb” volt a hangzás, túl erősen szólt a dob és a gitár, ezzel szemben Ville hangja nem volt mindig tökéletesen kihallható – ez leginkább a Gone With the Sin dalnál volt zavaró, Ville mély énekhangja szinte teljesen elveszett a dob mellett, hiába jelzett már kicsit ingerültebben is a technikusnak, csak nem sikerült megoldani ezt a problémát. Összességében a koncert hangzásával kapcsolatban különböző benyomások születettek, volt ki elől állva is jól hallott mindent, míg mástól ennek ellentétjét hallottam vissza, a hátrébb állóknál meg ugyanígy, volt ki elégedetten, míg más csalódottan élte meg a hangosítást. De ennél mindenképp sokkal profibb háttérmunkát érdemelt volna a zenekar.

A technikai problémáktól eltekintve, a velem együtt bulizókkal, és a magam nevében is azt mondhatom, rendkívül jó koncert-élménnyel gazdagodtam. Erre a másfél órára csak a zenekar volt, és én, a külvilág pedig minden gondja-bajával megszűnt létezni.

Vannak olyan pillanatok, élmények az ember életében, amikért aztán hálával adózhat, hogy megélhette, részese lehetett. Számomra ez a koncert ezek közé tartozik.

Jövőre, Veletek ugyanitt, a 20. FEZENen!

Vass Andrea

Teljes setlist:

Buried Alive By Love
Poison Girl
The Kiss of Dawn
Pretending 
Into the Night
Killing Loneliness
Scared to Death
Your Sweet 666
Join Me in Death
Bleed Well
In Joy And Sorrow
All Lips Go Blue
The Sacrament
Rip Out the Wings of a Butterfly
Gone With the Sin
Wicked Game (Chris Isaak cover)
Heartkiller
Heartache Every Moment
Tears on Tape
Right Here in My Arms
The Funeral of Hearts
When Love and Death Embrace 

Extra: Rebel Yell (Billy Idol cover)

[2015.08.05.]