Egy bedőlt fesztivál margójára - vélemény

Sokféle módon tönkre lehet tenni egy zenei műfajt. Többek között (diktatúrában) hatalmi szóval, adminisztratív módszerekkel, vagy akár a média által. Igen, a média által. A médiumok éppúgy lehetnek királycsinálók, mint ahogy kedvük szerint agyonhallgathatják a nekik nem tetsző, vagy a ki tudja milyen körök által pusztulásra ítéltetett zenei kultúrát. 

Amit kikiálthatnak akár „csak kevés érdeklődésre számot tartó szubkultúrának”, elavult rétegmuzsikának, vagy a mellőzés magyarázata képen elemezhetik annak „káros hatásait”.  A kereskedelmi televíziók legújabb, nagyjából tízéves koncepciója - s nem mellékesen jól jövedelmező - receptje roppant egyszerű: hirdess tehetségkutató meghallgatást - kizárólag olyan amatőrök körében, akiknek mindaddig semmi köze nem volt a zenéhez, a színpadi előadáshoz – győzelme esetére ígérj busás jövedelmet, sztárságot, persze rafinált, jól megfogalmazott szerződéssel, amellyel egyúttal magadhoz is láncolhatod. Ezzel legalább kettő (de inkább több) legyet ütöttél egy csapásra: egyrészt a bepunnyadt, munkában megfáradt, ám tartalmas (?) kikapcsolódásra vágyó nézőt (közöttük az egykor aktív koncertlátogató közönséget!) hétről-hétre a készülékek elé ragaszthatod, beszedheted a szavazáshoz szükséges SMS-díjat, s – nem utolsó sorban – a győztessel elhitetheted, hogy teljesül legvérmesebb álma, vagyis sztár lesz belőle! Senkinek ne legyen illúziója: az elsődleges cél korántsem a tehetséggondozás, sokkal inkább a profittermelés; ennek érdekében, persze más és más cégér alatt, évente újabb tehetségek zúdulnak a lassan kivéreztetett zeneiparra. S, láss, csodát! A „megtelt” táblát még mindig nem lehet kiakasztani… 

Napok óta kering az interneten, majd a legnépszerűbb közösségi oldalon is megjelent egy eredetileg a Magyar Nemzetben - Szól a rádió címmel - publikált olvasói levél, amely lényegre törően elemzi azt az immár húszegynéhány év óta zajló negatív folyamatot, amely jelentős mértékben hozzájárult annak a műfajnak a jégre viteléhez, amely nem is olyan régen még tízezreket vonzott. A rockzenéről beszélünk.  Arról a műfajról, amelynek a tömegekre gyakorolt hatása ma sem elhanyagolható, amely a diktatúrában az összetartozás érzését erősítette a gyerekekben, amely nem tűrte a hatalom konformizmusát, s amely természetéből és küldetéséből adódóan lázadó volt. Amely azóta deklaráltan beépült az egyetemes kultúrába, egyes intézményekben tananyag lett, s amely alatt generációk nőttek fel, s határozta meg követőinek világlátását. A mindenható média mégsem óhajt minderről tudomást venni. A kereskedelmi adók – mint említettem – célja a hallgató-, illetve nézőszám növelése, s ezzel a profit maximalizálása. Érthető. Az úgynevezett közszolgálati rádió és televízió „üzletpolitikája” már annál kevésbé. Az adóforintjainkból működtetetett és az értékek megőrzésére hivatott - elvileg arra kötelezett - orgánumok szépen beálltak a sorba úgy, hogy műsoraikban a harminc-negyven éves múlttal rendelkező értékek még nyomokban sem lelhetők fel.

A hang és képhordozók korszaka az internet megjelenésével, (másolások illegális letöltések, fájlcserélős oldalak) rohamos terjedésével mára leáldozóban van. A huszonnegyedik órát éljük. Adódik a kérdés: akkor mi marad az elsorvasztott rockzene népszerűsítésére, terjesztésére? Azoknak az előadóknak, működő formációknak a közönség előtt való megjelenésére, akik aktívan és színvonalasan művelik a műfajt, akik anno a műfaj úttörői voltak, és akiknek – nyugati kollégáikhoz hasonlóan – jóval több megbecsülés járna. Tehát elvileg maradnának az élő koncertek, különböző országos rendezvények, fesztiválok. Ahol netán még egy-két fizikai hang- és képhordozó is gazdára találhatna. Elvileg – mondom – mert a gyakorlat mást mutat. Vannak ügyeletes sztárok (maradjunk ennél a kitételnél), akire nyitott kapuk és tisztességes fellépti honoráriumok várnak. Hála Istennek. Ám az esetek kilencven százalékában mindig ugyanazok a szereplők. Jellemzően nem ők kopogtatnak a fesztiválszervezők ajtaján, nem ők kilincselnek magalázó módon fellépésért, ellenkezőleg: őket hívják. Nagy különbség! Hívják őket, hiszen fellépésükkel a rentábilitás kockázata minimálisra csökken, részvételük a siker garanciája. Közöttük még mutatóba sem lelhető fel az előbb említett műfaj bármely képviselője.

A bennfentesek tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy egy fesztivál szervezése rengeteg befektetett munkát, energiát és pénzt igényel. A feladat adott: hónapokkal előbb gondoskodni a fellépőkről, aláírni a szerződéseket, s egyáltalán: megteremteni a rendezvény infrastrukturális, anyagi feltételeit. Amikorra az összes engedélyek rendelkezésre állnak, a szerződések aláírva, kiderül, még sincs megfelelő anyagi keret a rendezvény lebonyolításához. Ilyenkor a jobb érzésű, becsületes szervező lemondja az eseményt (pl. Hegyalja, Part, Pannónia fesztiválok) esetleg, más helyszínen, más néven, szerényebb körülmények között megrendezi (pl. SzeptemberFeszt/RockOn). Olyan is akad, aki bízva a megfelelő közönségszámban, a jegybevételből szándékozik finanszírozni a fellépőket és a kiszolgáló személyzetet. E megoldás kockázatait, gondolom, nem szükséges ecsetelnem… Ilyenkor következik minden fellépő rémálma: az ígérvény a későbbi, halasztott fizetésre (persze abban az esetben, ha az előadó szerződéskötéskor nem kötött ki előleget, kauciót). A másik csoportba tartoznak a rosszhiszemű hozzáállású szervezők. Ők eleve azzal a szándékkal vágnak bele a fesztiválozásba, hogy tudják: a szereplők soha nem jutnak hozzá munkájuk ellenértékéhez.  A nem fősodorbeli zenekarok a legkiszolgáltatottabbak. A fentebb említett okokból örülnek, ha bejutnak egy-egy fesztivál-rendezvényre, nem hogy feltételeket támasszanak. Reménykednek, hátha. Hátha kifizetik azt a pénzt, ami a szerződés szerint megilleti őket, és amiért keményen megdolgoztak. Az oda-visszautazás költségeit, a jármű bérlését, a kisegítő műszaki személyzet bérét, és persze a saját gázsijukat. És akkor még nem beszéltünk a hangszer- és erősítő karbantartással kapcsolatos kiadásokról.

A napokban a Gyenesdiáson (majdnem) megrendezett C+ Fesztivál híre elérte a média ingerküszöbét. Hogyne érte volna el, hiszen bűzlött a botrányszagtól. Az idén februárban előbb Törökszentmiklósra, majd Szolnokra, végül Gyenesdiásra tervezett tömegrendezvény ezer sebből vérzett. Már menet közben sejthető volt (amelyre a szakmán belüli információ áradat még csak ráerősített), hogy itt valami nem stimmel. Bár ekkor még többen reménykedtek. Aztán már azt sem. Alá nem írt, vissza nem küldött szerződések, ki nem fizetett előlegek, ígértek, ígéretek, és megint csak ígéretek. Mai kifejezéssel élve: beindult a „vetítés”. A fesztivál második napjára kiderült: azok tették jól, akik el sem indultak. Persze akadtak olyanok is, akik óvatosabban álltak a kérdéshez, vagy különböző praktikákkal bebiztosították magukat. Ők a kisebbség. Viszont ennyivel rövidebb a pórul járt rockzenészek sora. És akkor az ugyancsak pórul járt közönségről ekkor még szót sem ejtettünk.

Hogy a gyenesdiási C+ Fesztivál szervezője mely kategóriába tartozik, e sorok írójának nem tiszte eldönteni. Ez a független magyar bíróság dolga, hiszen a főszervezőt a helyszínről vitték el a rendőrök. Pedig a több színpados, igényesen kialakított helyszín, a fesztivált megelőző PR-munka jóhiszeműségről tanúskodik. A szervezés már kevésbé. A balul sikerült fesztivál kapcsán viszont egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amelyen talán érdemes elgondolkodni: az állami támogatás rendszerén. Évek hosszú során kiderült, hogy egy ilyen jellegű, léptékű (rock) fesztivál képtelen saját lábán megállni. Támogatás nélkül halálraítélt vállalkozás. Csalással, vagy anélkül, de mindenképpen halálraítélt.  Még akkor is, ha a tematikus fellépők között a most „futó” Kisgrofo neve is felmerül…

Mint fentebb írtam, az „ügyeletes sztároknak” jár a támogatás. Amivel nincsen semmi baj. Nem szeretnék abba a hibába esni, amelybe szüleink: jól emlékszem, mit „kaptunk” tőlük, amikor a rádiókra tapadva Beatlest, Illést, vagy P.Mobilt hallgattunk. Ám arra is emlékszem, hogy a korabeli fősodrú előadók mellett az akkori „öregek” is labdába rúghattak. Nem tették őket partvonalon kívülre, csak azért, hogy az új, fiatal generáció igényeit kielégíthessék. A médiában szépen megfért egymás mellett a két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó műfaj. Nem szívesen emlegetem a rosszemlékű „átkos” érát, de el kell ismerni: még az aczéli, aljas „3 T” (tiltás, tűrés, támogatás) mellett is nagyobb hangsúlyt kapott a műfaj, mint az elmúlt húsz esztendőben, a jelenlegi szabad vállalkozások, a „szabadság” világában. Sőt, az akkor népszerű pop-rock lemezek bevételeiből támogatták az üzletileg kevésbé sikeres dzsessz-, illetve komolyzenei kiadványokat. A diktatúrában. Tudjuk, ma is létezik állami támogatás. Az egyik televíziós hírműsor büszkén deklarálta, hogy az illetékes minisztérium három mega-rendezvényt, fesztivált is támogat – milliárdos nagyságrendben. Azokat, amelyekre amúgy is özönlik a nép. Hiszen az a mainstream. Ez is rendben van. Alighanem turisztikai és egyéb más fontos szempontok is indokolhatják a szponzorációt. Ám csak nagyon halkan kérdezem: Kedves döntéshozók, illetékesek! Nem  kellene azt a műfajt, illetve ma is dolgozó, dolgozni vágyó képviselőit IS támogatni - csak egy ici-picit – akik erre valóban rászorulnak? Ha már a média teljes egészében leírta ezt a fajta muzsikát? Amelyre azért volna igény. Ha nem is olyan mértékben, mint a mai fősodratú zenére, de ennél ez a műfaj többet érdemel! És még csak milliárdok sem szükségesek hozzá…

– Hegedűs István –

Reméljük, meg tudjuk szólaltatni a C+ fesztivál valamely (reménybeli) résztvevőjét! Ez esetben írásunk folytatódik.

[2015.08.23.]