Helló, mi? Hiromi! - koncertbeszámoló

Boglyas fej, tornacipő, kislányos küllem.  Először járt Uehara Hiromi, a harmincas éveit taposó japán zongora-fenomén hölgy Magyarországon, de magyarul köszöntő és köszönő szavaival – és persze kirobbanóan berobbanó nyitásával szinte másodpercek alatt  belopta magát szívünkbe. 

Teltházas volt a Kodály Központ november 9-én este, és gyanítom, nem tért haza senki hiányérzettel: itt nem maradt egy hang sem eljátszatlanul! (Csupán az általam várt Liszt maradt el – aki pedig állítólag Hiromi egyik kedvenc zeneszerzője -, no de ne legyünk telhetetlenek.)
Meghökkentő ritmusok, lendület, állva, táncolva zongorázás a színpadon – ámulatból bámulatba esés, gyönyör a köbön a nézőtéren,  és a megannyi feltoluló kérdés: hogyan fér el ennyi  hang, ennyi zene tíz ujjban?  Vajon hová fokozható ez a hév, ez az energiaszint? És vajon milyen gyakran amortizálja le a zongorákat Hiromi?...

Őt nézve és hallgatva a következő jelzők merülhetnek fel bennünk: emberfeletti, magával ragadó és magával-ragadott, virtuóz, önfeledt, sajátos zenei humorú, kedves, barátságos, mosolygós, könnyed. Máskor viszont mély, elringató, egyedi hangzásvilágú… Magyarul: zseniális.

Azonban az önmagát megtáncoltató, géppuskakezű csajt lekövetni, na ahhoz is ember kell, és ő embereire talált zenésztársaiban. Az abszolút multikulti trió: a new yorki  ős-basszusgitáros, Anthony Jackson, a londoni dobos, Simon Phillips és a japán muzsikushölgy a háromlábú szék biztonságával áll meg a színpadon. Egyszer-egyszer a két úriember is megmutatta magát szólisztikusan – és lenyűgöztek ők is.

A koncert a koncentráció és az improvizatív felszabadultság tökéletes egyensúlya volt – sokszor szinte lekövethetetlen, mégis felemelő és feltöltő, üdítő és inspiráló a nézők-hallgatók számára. És miközben Hiromin folytak-folytak át az érzések, azok testet (hangot) öltve minket is kitisztítottak, kirezegtettek. Minden egyes idegsejtünket minden bizonnyal megérintette a rengeteg hangjegy közül legalább egy – vagy akár az összes egyszerre.

Számomra a legemlékezetesebb a Place to be című darab volt, amelyet Hiromi, saját elmondása szerint szeret eljátszani minden olyan helyen, ahol először jár. Hála neki érte - gyönyörű volt.

Aztán már búcsúzni is kezdtek a művészek, én pedig méltatlankodtam: máris vége? De nekik volt igazuk, csak én nem vettem észre, hogy már másfél órája csak csüngök a hangokon -  és a látványon.

A ráadásban az ifjú hölgy kacérabbik, már-már szexi arca, de bolondos kislány énje is előbukkant, és a jól végzett munka, a sikeres koncert utáni boldog, lüktető örömzenéléssel búcsúzott tőlünk a nagyszerű csapat. A végén már csak egy gondolat rezgett bennem: megérte ezt a napot végigküzdeni, az összes nehézségével, fáradalmával – hogy ide elérjek a nap végén. 

Vagy hogy Hiromi elérjen hozzám.

Köszönet az élményért, pótolhatatlan volt.

– Horváth Genovéva –

[2015.11.17.]