A hang mestere: Gregory Porter a Veszprémfest-en

Nem fogadta kegyeibe az idei 13. Veszprémfest-et az időjárás, a szerdai koncert után sajnos a csütörtöki rendezvényt is az esőhelyszínen az Veszprém Arénában kellett megtartani. Ettől tartottunk ugyan egy kicsit az előrejelzések tükrében, de hála a zseniális zenészeknek a koncert remek volt.

Grammy és társai

Az idén 45 éves amerikai jazz énekes 2014-ben kapta meg a Grammy díjat a Liquid Spirit című albumáért, bár már a 2010-es bemutatkozó albuma is kapott jelölést. Elég kacskaringós út vezetett idáig, hiszen a suliban még amerikai focista kerrierről álmodott (ennek egy sérülés vetett véget), majd séf is volt egy étteremben, ahol énekelt is. Ám végül győzött a zene: a 2010-es debüt albuma és a 2012-es Be Good című albuma után a 3. albuma már a Blue Note Records-nál jelent meg. ami ezért elég nagy szó. A veszprémi volt az első magyarországi fellépése, reméljük lesz még több is!

Allűrök nélkül, csak a zene

A koncert, ahogy már írtam az esőhelyszínen került megrendezésre. Eddig mindig volt valami probléma a hangosítással, de valahogy most tökéletesen sikerült eltalálni mindent. Arányos volt, nem gerjedt, nem visszhangzott. Nagyon meg voltam lepődve és nagyon örültem is természetesen! Nem vitték túlzásba a színpadi megjelenést sem, a zenekar Porter szokásos együtteséből állt: Emanuel Harrold dobolt, Aaron James bőgőzött, Chip Crawford zongorázott, Tivon Pennicott szaxofonozott. Rájuk még később visszatérek! A koncert Mészáros Zoltánnak a fesztivál főszervezőjének, kitalálójának a rövid beszéde után kezdődött. A Holding on című számmal nyitottak – itt még egy kicsit aránytalanul sok volt az ének a zenekarhoz képest (ha lehet egyáltalán ilyen helyzetben arról beszélni, hogy sok volt, hiszen ezért jöttünk...), de ezt a második On My Way To Harlem című számra már teljesen beállították és innentől a hanggal semmi probléma nem volt. Ez után jött a Hey Laura, majd az új albuma a Take Me To The Alley címadó dala. A zenészei hozták a szokásos kliséket: az egész koncert alatt vigyorgó bőgős pont úgy nézett ki, mint ahogy az ember egy ilyen zenészt elképzel, szintúgy a nagyon „cool” kicsit őrült dobos, és a kicsi kopasz tenorszaxofonos is, csak a zongorista nézett ki inkább egy angol arisztokratának. A tenorszaxofonos Tivon Pennicott jobban előtérben játszott, mint a többi zenész, egy néha úgy is tünt, mint aki ellopja a show-t Porter elöl. Nagyon komoly szólókat fújt és vitte a hátán a zenekart a koncert első részében.

Mélységek ura

Két csúcspontja volt szerintem a koncertnek, az egyik kétségkívül a leggroovosabb, legdögösebb száma a Liquid Spirit volt. Itt már csak a szöveget követve is jó buli lett (Clap your hands!). Közben rácsodálkozhattunk, hogy mennyire mély hangja van Porter-nek, már-már a bőgő alsó hangjait ostromolta, teljesen tisztán. Néha tényleg hátborzongató volt! itt volt egy kis hiányérzetem: ha ez a buli fent lett volna az eredeti helyszínen, akkor az ottani környezet kicsit még töbet hozzáadott volna az érzéshez. Nem elég intim ilyen pillanatokhoz, zenékhez az Aréna, viszont ezt nyilván csak azoknak feltűnő, akik már voltak a másik helyszínen, és éltek már át ott zenei csodákat. Következett a Papa Was A Rolling Stone, a maga erejével, majd az amolyan ars poeticának is felfogható Musical Genocide. Eddig is feltűnt, hogy mennyire szépen szólt a zongora, de ezután jött egy szóló is illetve a Water Under Bridges zongorával kísérve.

Olyan dinamika volt Crawford játékában, hogy ilyent ritkán hallani, nem is sejtettem, hogy ilyen halk hangokat is ki lehet hozni egy zongorából. A Water Under Bridgest pedig úgy kezdte Porter, hogy távolabb állt a mikrofontól, és mintha kiabálna úgy énekelt a kezét szájához emelve. Nagyon hatásos volt és jól is szólt. Jött egy dobszóló is, majd a Free című szerzemény immáron nem bőgővel, hanem basszugitárral kísérve. Itt is voltak jó momentumai a zongoristának is: úgy kezdte Crawford, hogy a zongora húrjait ütögette a kezével, mintha azok lennének a kalapácsok. Koncertet úgy fejezték be, hogy a szám közben a zenészek egyenéknt egy-egy szóló után abbahagyták a zenélést, meghajoltak és lementek, a többiek pedig folytatták a számot. Amikor már csak a basszer és a dobos volt a színpadon eljátszották a Come Together-t, ami egy kellemes meglepetés volt. Ugyan hallottam már hasonló formában Marcus Millertől, de ezt akárhányszor meg tudnám hallgatni, annyira jó.

Dupla ráadás

Az első ráadás a When Did You Learn volt, ez volt a „kötelező” kör, majd sokan elindultak már haza, de a keménymag még követelt egy újabb ráadást, aminek szerencsére a zenészek sem tudtak ellenállni és visszajöttek még egy plusz számmal: a 1960 What? című számmal búcsúztak. Úgy nézett ki, hogy a második ráadás egyáltalán nem volt betervezve, és nagyon jól esett nekik a szeretet, amit a közönségtől kaptak.

Összeségében egy zseniális koncertet kaptunk, nagyon szerethető és kiválló zenészekkel. Az egyetlen probléma a helyszínnel volt, de erről csak az időjárás tehetett. Ráadásul az is kiderült, hogy nagyon okos dolog volt bevinni a rendezvényt, mert utána még kinéztünk az Óváros térre koncertre és két szám alatt szétfagytunk.

Pénteken, azaz ma este Lisa Stansfield a következő fellépő, már biztos, hogy teltházzal! Szombaton Jamie Cullum, sajnos megint csak a veszprém Arénában, vasárnap pedig a Thievery Corporation koncertje zárja az idei fesztivált, valószínűleg szintén az esőhelyszínen (bár egy kicsit még abban reménykedem, hogy hátha addigra jobb idő lesz).

-Aretuska-

[2016.07.26.]