Eladósorba került a Zene.hu. Komoly érdeklődők: klikk a részletekért.
2019. január 19. | szombat | Sára, Márió nevenapja
    Zene.lap.hu
Regisztráció 
Belépés Belépés
Keresés
RSS RSS Hírek Hírek Meghallgattuk Meghallgattuk Ajánlók Ajánlók Fesztiválok Fesztiválok Interjúk Interjúk
zene.hu a kezdőlapom feliratkozás hírlevélre
Smiling bar
 
Oldal.info


Zene.hu
 
 
Kapcsolatok
Demko Gergő
Fiesta
Kulka János
Rúzsa Magdi

˝Az, hogy az ember szakmailag jó, nem elég˝-  interjú Demko Gergővel

Mindössze huszonnégy évesen az egyik legkeresettebb session-zenész, aki olyan zenekarokban fordult meg, mint a Bon Bon, a Fiesta, Vastag Csaba, vagy éppen Radics Gigi zenekara. Jelenleg Rúzsa Magdi zenekarának tagja, Kulka János előadásának művészeti vezetője, emellett pedig számtalan produkció állandó, vagy beugrós zenésze. 

Gergő tizenhat éves volt, amikor megismertem és már akkor profikat megszégyenítő magabiztossággal nyúlt a hangszerhez. A Bon Bonba való bekerülését még együtt ünnepeltük, aztán - ahogyan az lenni szokott - szétszéledtünk.  Pályáját azonban nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, hiszen gyakran láthatjuk színpadon Magyarország népszerű előadóival. Az idáig vezető útról, jelenről és jövőről beszélgettünk.

– Hogyan indult a zenei pályafutásod? Klasszikus gyerekkort, zeneiskolai szolfézsórákat képzeljünk el?
– Felvidéken jártam zeneiskolába és ott nem a klasszikus értelemben vett képzések vannak. Művészeti sulik vannak, ahol oktatnak táncot, zenét és egyéb művészeteket. Én zongorára, rajzra és dobra jártam. Ezek mellett autodidakta módon gitározni tanultam.

– Mikor döntöttél végül a zongora mellett?
– Amikor zeneművészeti szakközépiskolába jelentkeztem. Felvételi követelmény volt a zenei képzettség, ami nekem zongorából volt.

– Az Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskolába jártál, ahol Kosz Szilveszter volt a tanárod. Mennyire volt tudatos a választásod?
– Talán nem is az iskola volt a tudatos választás, hanem a város. Felvidéki vagyok, egyszer eljöttünk szüleimmel egy táncházra és abban a pillanatban, ahogyan beértünk Budapestre, mondtam nekik, hogy én itt szeretnék élni. Akkor tíz éves lehettem, úgyhogy egy „Jól van Kisfiam!” volt a válasz, nem igazán vették komolyan. Aztán amikor közeledett a felvételi, elkezdtünk nézelődni és az Egressy volt az egyetlen zeneoktatási intézmény, ahol jazzt lehetett tanulni középfokon.

– Ha lett volna zenei előképzettséged gitár szakon is, akkor melyik hangszert választod?
– Valószínűleg a gitárt. De nem bánom, hogy így alakult, sőt nagyon örülök neki. Sokkal szélesebb lett így a látóköröm és többre vagyok képes így, hogy zongorázni tanultam.

– Hogyan fogadták a szülők, hogy tizennégy évesen nekivágtál Budapestnek?
– Igazából nem tudom, hogyan fogadták, de az biztos, hogy támogattak. Valószínűleg érezték, hogy a zene egy olyan terület az életemben, amivel érdemes foglalkozni. Mindenben segítettek.

– A legtöbb konzis első nagy célja a felsőfokú jazzoktatás. Te azon kevesek közé tartozol, aki kamaszkorában nem kifejezetten a Zeneakadémiát tartotta céljának. Mi ennek az oka?
– Nagybátyám is zongorista és Bécsben élt, úgyhogy az eredeti tervem valóban az volt, hogy a szakközépiskola után majd Ausztriában tanulok tovább. Aztán a konzival párhuzamosan elkezdtem zenekarokban játszani, szépen megindult a zenei karrierem, így itt ragadtam. Nagyon jól éreztem magam, szerettem Budapestet és azt is, amivel foglalkoztam, szóval nem láttam már értelmét külföldre menni.  A terv tényleg nem ez volt, de aztán sodródtam.
Végül egyébként jelentkeztem az Akadémiára, szám szerint háromszor. Ebből kétszer nem vettek fel, egyszer pedig elrontottam a jelentkezésemet. Most már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, mert rájöttem, hogy időben sem tudtam volna megcsinálni az Akadémiát. Utólag úgy érzem, semmi keresnivalóm nem lett volna ott, tehát valószínűleg nem véletlenül alakult így.

– A tanulási folyamat miatt gondolod így, vagy mert nem szerettél volna kifejezetten jazz-zenész lenni?
– Is-is, azt hiszem. Soha nem akartam kifejezetten jazz-zongorista lenni. Megtanultam, hogyan kell jazzt játszani, szoktam is jazzt játszani, de soha nem is szerettem például, ha jazz-zongoristaként mutattak be. Nem érzem magamat annak. Jobban szeretem, ha zongoristának, vagy billentyűsnek neveznek, mert az valahogy sokkal univerzálisabbnak hat. Akkor persze csalódásként éltem meg, de jobb, hogy így hozta az élet.

– Tizenhat éves korodban, Szolnoki Péter volt az egyik fordulópont az életedben…
– Így van. Volt egy Chameleon nevű big band, amiben akkoriban kezdtem el játszani zongoristaként. Volt egy koncertünk, amin Peti volt a vendég. Játszottunk a zenekarral, ő pedig állt valahol a takarásban. A koncert után elkérte a számomat. Ez valamikor 2008. augusztusában lehetett, októberben felhívott, novemberben pedig már játszottam egy Bon Bon bulin Debrecenben.
Azt hiszem, az mindenkinek egy tesztkoncert volt. Peti hallott engem egy bizonyos műfajban zongorázni, de nem tudhatta, hogy milyen vagyok más területeken; tizenhat éves voltam, nem tudhatta, mennyire vagyok megbízható, stb. Szerencsére sikerült helytállni, úgyhogy azóta is dolgozunk közösen és számtalan produkcióba ajánlott be később. Általa - és Závodi Gábor által - kerültem például a Kulka János produkcióba is.

– Nem érezted túl nagy megmérettetésnek ezt tizenhat évesen?
– Akkor nem. Borzalmasan örültem neki. Az otthoni tini zenekarommal a Valami Amerika volt az első dal, amit megtanultunk, úgyhogy az, hogy bekerültem a Bon Bonba, elképzelhetetlen büszkeség volt számomra. Pár év elteltével kezdtem érezni a súlyát. Amikor az embert ilyen fiatalon ennyire intenzív hatások érik, annak később megvan a hátulütője.

– A tapasztaltabb zenészek irányából nem éreztél eleinte kétségeket?
– Dehogynem. Számomra az volt az egyik legnagyobb motiváció, hogy mindenkinek megmutassam, hogy képes vagyok rá. Bizonyítani akartam nekik is, meg magamnak is. Szerintem egyébként ez a mai napig így van. Ha felkérnek egy új produkcióra, mindig kitalálok magamnak új kihívásokat. A legutóbbi felfedezésem például, hogy egyre gyorsabban tanulok meg dalokat fejből. Volt nemrégiben egy Radics Gigi koncert, ami előtt elkezdtem készülni a szokásos módon: beállítottam otthon a hangszíneket, aztán elkezdtem foglalkozni azzal, hogy majd ez a színpadon hogyan lesz és elérkeztem a kottaállvány kérdéséhez. Úgy döntöttem, hogy nem tetszik, hogy ott van, tehát inkább megtanultam az egész műsort kívülről. Így hosszabb a felkészülés, viszont mindig vannak célok, amik visznek előre.

– Hogyan lehet elképzelni egy kamasz életét, aki suli mellett folyamatosan koncertezik?
– Húha…egyáltalán nem volt egyszerű, sőt nagyon nehéz volt. Konkrétan emlékszem, hogy az érettségim hetén volt három próbám és két fellépésem. Ezt körülbelül úgy lehet elképzelni, hogy hétfőn bementem a suliba érettségit írni, délután mentem próbára; kedden délelőtt megint érettségit írtam, aztán este játszottam Szlovákiában, ahonnan szerda hajnalban jöttem haza, tehát szinte egyenesen mentem megint vizsgázni. Ilyen szempontból most már sokkal szerencsésebb a helyzetem, hiszen csak a zenéléssel kell foglalkoznom. Mégis azt kell mondanom, hogy annak is megvolt a szépsége, hiszen a szakmámat gyakoroltam minden nap.

– Akkoriban előfordult olyan, hogy segítséget kértél a tanárodtól, Kosz Szilvesztertől?
– Szakmai tanácsokat kértem tőle, de nem kifejezetten a zongorázással kapcsolatban. Sokszor fordultam hozzá olyan kérdésekkel, hogy egy adott dolgot vállaljak-e, vagy ne.

– Ehhez viszont bizalmi kapcsolatra van szükség…
– Persze. Én azt vallom, hogy Szilveszter faragott zenészt belőlem. Nekem a könnyűzenéről akkoriban nem sok fogalmam volt. Az első órán adott egy feladatot, amit a következő órára úgy, ahogy megtanultam. Akkor leültetett és azt mondta, hogy két lehetőségünk van: vagy elbohóckodunk itt pár évet, vagy zenész akarok lenni és elkezdem rendesen csinálni. Ez a beszélgetés olyan hatással volt rám, hogy ezután végiggyakoroltam a négy évet. Eleinte furcsa volt, hogy ha véletlenül kevesebbet gyakoroltam, akkor sokkal nagyobb leszúrást kaptam, mint azok a szaktársaim, akik rendszeresen mentek be felkészületlenül. Később persze leesett, hogy ez azért van, mert bennem bízik és velem számol. Onnantól ez valahogy átment egy jóleső érzésbe és nagyon megváltozott a kapcsolatunk. Harmadik év környékén már játszottam több zenekarban, akkoriban már Szilveszter is megkért néha, hogy helyettesítsem itt-ott, negyedik évben pedig már olyan is előfordult, hogy én küldtem őt magam helyett egy zenekarba. Mai napig nagyon jó a kapcsolatunk. Iszonyatosan tisztelem azért, ahogyan együttműködött velem.

– Mostanában előfordul még, hogy hozzá fordulsz segítségért, vagy teljesen önjáró lettél?
– Nem igazán. Ennek egyrészt az az oka, hogy ő az utóbbi években többször dolgozott külföldön, másrészt pedig tényleg az van, hogy idővel felnő az ember a feladathoz. Anno nagyon sok segítséget kértem tőle. Az utóbbi két-három évben érzem úgy, hogy most már képes vagyok egyedül dönteni olyan dolgokban, amikben előtte még nem nagyon mertem.

– Kicsit visszakanyarodnék a Kulka János projekthez. Mennyire számított ez új területnek számodra?
– Teljesen. Egyébként mindig is nagyon izgatta a fantáziámat ez a műfaj. Egyrészt előtte nem nagyon dolgoztam színházban, másrészt pedig ez a sanzon-világ technikailag nem túl egyszerű feladat. Nem hasonlítható össze a popzenével, amit otthon megtanul az ember, aztán a színpadon előadja. Szakmailag is nagy kihívás, ráadásul nagyon kell figyelni az előadóra. Fontos látni, hogy mikor vesz levegőt, mikor kezdi a következő sort, stb. Azt hiszem, ez az elmúlt időszak összes előadásán mindig nagy kihívás volt.

– Megint felmerül a kérdés, hogy hogyan fogadtak. Egy „másik világból” érkeztél, nagyon fiatalon.
– Nagyon kedvesek voltak velem. Először helyettesként kerültem be a zenekarba és az első közös előadásunk nagyban eltért az előzőektől. A korábbi, nagyzenekaros felállás helyett akkor hárman, Kulka János, Sipeki Zoltán (gitár) és én adtuk elő a dalokat. Annyira jól sikerült az előadás, hogy a producer és János egyöntetűen azt mondták, hogy ebben a formában szeretnék folytatni. 2010. óta változatlan felállásban megy ez a produkció.
Visszatérve: hamar befogadtak. Jánosnak nagyon megtetszett a játékom és könnyen ráhangolódtunk a közös munkára. Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a maga szakterülete a zenén belül és szerintem az én profilom az énekes-kísérés. Már a konziban nagyon sokszor kísértem énekeseket. Szeretnek olyan zenésszel dolgozni, aki minden rezdülésüket figyeli. Azt hiszem, János is ezt szereti, hiszen szabadon csinálhat bármit, amit szeretne, pontosan tudja, hogy én megyek utána.

– Ne hagyjuk ki a Fiestát sem, amiben szintén játszottál.
– Ez szintén 2010. körül kezdődött. Balogh Lacika (dobos) hívott fel, mert addigra már a sokadik zongorista fordult meg a zenekarban. Erre gyakorlatilag azonnal igent mondtam és körülbelül három napom volt felkészülni az első koncertre.

– Addigra már több produkcióban zenéltél. Hogyan tudtad összeegyeztetni ezeket?
Mindig vannak produkciók, amik prioritást élveznek. Úgy vállalok el új zenekarokat, hogy előre egyeztetem a feltételeket, elmondom, hogy nekem mi az, ami elsőbbséget élvez. Ha például egy előre egyeztetett dátumra bejön egy Rúzsa Magdi koncert, akkor nekem az az elsődleges, a másikra pedig helyettest küldök.

– Beszéltünk több produkcióról, de 2011-ben jött el az igazi fordulópont, amikor bekerültél Rúzsa Magdi zenekarába.
– Az totális fordulópont volt. Nem csak szakmailag, de emberileg is teljesen megváltoztatott. Másképpen kezdtem el játszani és másképpen kezdtem el élni.

– Az emberek változtattak meg, vagy az a fajta professzionális háttér?
– Mindkettő. Itt mindenképpen kiemelném a zeneszerzőt, Madarász Gábort, aki hatalmas példaképem. A mi zenei világunk szerintem 100 %-ban egyezik. De az egész zenekar olyan értéket képvisel és közvetít, amilyet mindig is szerettem volna. Már eleve a dalokat is úgy csinálják, hogy van egyfajta üzenet, amit közvetíteni szeretnének és ennek van egy formája. Az egész stáb ilyen a technikusoktól a roadokon át a menedzserig.

– Máskor is említettem, hogy - nyilván épp a fentiek okán - Magdinak szerintem hihetetlen támogató közönsége van. Te érzékelsz ebből valami a színpadon?
– Persze. Hatalmas energiák vannak a koncerteken. Nyilván más ezt zenészként átélni, hiszen hiába vagy színpadon, mégis a háttérben vagy; de minket ugyanúgy megkeresnek a rajongók, ugyanúgy beszélgetnek velünk. Nekem nem egy olyan ember van az életemben, aki a Magdival való szereplésem miatt eljött egy másik koncertemre is. Szóval abszolút érzékeljük ezt. Azt hiszem, hogy ez teljes egészében Magdin múlik, nyilván nem véletlenül szeretik ennyire.

– Egyébként részt veszel az alkotási folyamatokban?
– Nem igazán. Annak ellenére, hogy évek óta fix tag vagyok a zenekarban - és úgy is kezelnek - alapvetően helyettes vagyok, így az alkotásból kimaradok.

– Tanítasz a HangKépzőben. Mennyire ál közel hozzád ez a szerep?
– Igen, Bősze Bea igazgató keresett meg körülbelül két éve, hogy volna-e kedvem tanítani ott. Mivel évek óta nem tanítottam, ez kihívásnak ígérkezett, úgyhogy természetesen elfogadtam a meghívást. Nagyon jó feltételeket biztosít az iskola a tanítványoknak és nekem is, be tudom osztani az időmet a koncertek és a próbák mellett. A tanítványaim tudják, hogy én elsősorban praktizáló zenész vagyok, így közösen alakítjuk ki az órarendet is.

– Amikor tanítasz, visszaköszönnek az iskolás éveid?
– Vannak dolgok, amikben igen, másokban pedig teljesen sajátos stílust alakítottam ki. A helyes kéztartást például minden alkalommal ugyanúgy magyarázom el, ahogyan anno az én zongoratanárom magyarázta nekem. Szilvesztertől azt a támogató hozzáállást hoztam magammal, ami engem is segített a céljaim elérésében, a technikai részét pedig azt hiszem, saját tapasztalatok alapján tanítom. De sokszor kapom magam azon, hogy ugyanúgy beszélek a tanítványaimmal, mint annak idején Szilveszter velem.

– Van olyan volt Egressy-s osztálytársad, aki hasonlóan aktív zenei életet él, mint Te?
– Igen, a testvérem. Talán összesen hárman vagyunk aktívak a könnyűzenei életben, ezen felül még egy-két osztálytársamról tudom, hogy klasszikus területen dolgoznak. Az a terület persze más, közülük még sokan mai napig tanulnak.

– Mi lehet az oka annak, hogy csak páran érvényesültetek az osztályból? Szorgalomhiány, oktatáshiány, vagy lehetőséghiány?
– Igazából ezeknek a keverékét mondanám. Az biztosan nagy baj, hogy rengeteg dolgot nem tanítanak meg a zenei oktatási intézményekben. Talán éppen azokat a dolgokat, amiktől ez az egész működik. Nem gondolom, hogy engem azért hívnak ennyi helyre, mert olyan kiemelkedő zongorista volnék. De vannak olyan íratlan szabályok, amiket be kell tartani ebben a világban és az a baj, hogy ezeket az iskolában nem mondják el. Persze mondhatjuk, hogy aki ebben a szakmában érvényesülni szeretne, annak ezeket a szabályokat magától is éreznie kell.
Sokan kérdezték a középiskolában, hogy mi a titkom. Van erre egy mondás: „Érts ahhoz, amit csinálsz; szeresd azt, amit csinálsz és higgy abban, amit csinálsz!”. Az, hogy az ember szakmailag jó, nem elég. Tudnod kell, hogy hogyan menj fel a színpadra, mikor érkezzél próbára, hogyan viselkedj a színpadon, mennyire legyél felkészült….ezekről nem beszél senki. De ha valaki komolyan veszi ezt a szakmát, akkor meg tudja tanulni.

– Nem tervezel saját projektet?
– Ez nekem egy nagyon nehéz kérdés, mert szeretem azokat az előadókat, akikkel játszom. De ahogy telnek az évek, az embernek megjön rá az igénye, hogy valamit alkosson, valamit közvetítsen. Körülbelül két éve érzem magamban ezt az igényt, de sokáig nem alakult ki bennem, hogy pontosan mit szeretnék közvetíteni és milyen köntösben. Eleve nehézségekbe ütköztem a hangszerválasztásnál, hiszen a múltam a gitár, a jelenem pedig zongora és mindkettőt imádom. Azt hiszem, Madarász Gábortól kaptam meg a választ, miután meghallgatott egy koncertfelvételt, amin gitároztam. Ő akkor azt mondta, hogy sokkal jobban zongorázom, mint ahogyan gitározom, viszont a gitározás sokkal inkább belülről jön. Akkor eldöntöttem, hogy ha saját projektbe kezdek, akkor gitározni és énekelni fogok, ahogyan régen. A közönség érzi, ha valami szívből jön és azt hiszem, a legfontosabb, hogy őszinte legyen, amit csinálsz.

– Ha beindul a saját alkotási folyamatod, session-zenészként ugyanúgy folytatod a pályát?
– Nehéz volna erre válaszolni. Szeretem ezt az életet, de úgy érzem, hogy szeretném megtapasztalni a saját sikereimet is. Még idő kell, hogy ez kialakuljon. Közel tíz éve működöm session-zenészként, amit persze imádok, de most már szeretném egy kicsit a saját üzenetemet is közvetíteni.

– Mi az üzenet?
– Ezt még egyelőre nem árulnám el.

– Fülöp Dóra –

[2016.08.11.]

Megosztom:

Szólj hozzá! (Ehhez be kell lépned)
lap teteje
 
billentyűs zenész » dobos/ütős [2019.01.14.]
Apple iPhone XS( Buy 2 Get 1 Free ) zenész » billentyűs [2019.01.11.]
apróhirdetés
© SirOeshImpresszumMédiaajánlatSiteMap/Honlaptérkép • RandD: Jumu
Fabrik

Duplázott a Paddy and the Rats a Barba Negrában - képek a szülinapi eseményről
10 éves lett...

Metálkarácsony Pokolgép módra a Barba Negrában - képek
December 30-án a Barba Negra Music...

Swing karácsony Gájer Bálinttal - képekben
Majka nagy bulival köszönt el Győrtől
Ilyen volt a Within Temptation a Tüskecsarnokban - képek
Képes beszámoló! Megérkezett Maya az Operettszínházba. Feslett primadonna és esendő bonviván
Karácsonyi Pankastic koncerten jártunk!
beszámolók még