"Egy különleges kor volt… " - interjú a Slow Time Banddel
Kilenc évvel ezelőtt alakította egy testvérpár, Vinnay Péter és Csaba. Mindketten évtizedek óta foglalkoznak popzenével. Péter a kilencvenes évek elején a Mohó Sapiens nevű zenekarral ért el sikereket, Csaba mostanában éli meg ezt az aktív, koncertező korszakot. Rendszeresen felfedezhető Pély Barna, Vastag Tamás és Vastag Csaba egyes formációinak koncertjein. A napokban készült el a Slow Time új videoklipje, Hajnali érzés címmel, melyet Somló Tamásnak és Laux Józsefnek ajánlottak.
– A Slow Time 2007-ben alakult. Hogyhogy csak idén készítettetek videoklipeket?
– V.Cs. A legfőbb elvárás önmagunkkal szemben, hogy nincsenek elvárásaink. A megalakulásunkkor az vezérelt minket, hogy jó felvételeket készítsünk, amit a rádiók játszanak is. A Jazzy rádióban azóta is hallhatóak a dalaink. Akkor még nem gondoltunk élő megjelenésre, klipre, koncertre. Azóta is azt csináljuk, ami belülről fakad és akkor írunk dalt, amikor valamit el akarunk mondani a világról. Nem feltétlenül másoknak, akár önmagunknak is. Ez lehet évente két dal, de havonta öt is. Nyolc éven keresztül évente kábé kettőt raktunk össze. Most, amióta Giret Fruzsi különleges hangjával hozott egy új színt a zenekarba, sokkal termékenyebbek vagyunk.
– Felvállaljátok azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek stílusjegyeit viselik magukon még az új dalaitok és szövegeitek is…
– V.P. Szerintem ez természetes. Én nagyon örülök annak, hogy abban a korban nőttem fel, amiben felnőttem. Ez egy különleges kor volt. A többségnek már nem kellett a régi, de aki akarta, még megtanulhatta a nagyszüleitől a boldog békeidők szabályait. Egy, már modern kor volt, közvetlenül a kommunikációs forradalom, az internet előtt. Mostanában divat szidni, a kelet-európai társadalmi berendezkedés miatt. De a politika a köznapi életben akkoriban sokkal kisebb teret kapott, mint manapság. Mindenki élte a hétköznapokat, abban az elkerített közegben, amit a politika engedélyezett. A művészetnek sok esetben kedvezett ez a közeg. A popzenének is, amit ugyan én csak a művészet előszobájának tartok. Ki lehetett mondani dolgokat a sorok között, összekacsintva. És ezek a dalok még ma is működnek, sőt egyet-kettőt ma hamarabb betiltanának a rádiók, mint akkor. Hallgassuk csak meg például az LGT Erőgép című dalát…
– Ezért hiányoznak a régi Tabánok?
– V.P. Ezért is. Egy valódi közösség volt, aminek évtizedekkel később is érzed a hangulatát. Presser, Somló, Karácsony meg a többi ceremóniamester nem akart tőled semmit. Nem akart neked termékeket eladni, becsábítani egy tanfolyamra vagy megtérésre buzdítani. Egyszerűen csak zenéltek, ami belülről jött, és nem spékelték meg az egészet olyan szamárságokkal, hogy a „rock örök és elpusztíthatatlan”.
– Csaba, Te kilenc évvel fiatalabb vagy a bátyádnál. Hogy látod a hetvenes-nyolcvanas éveket? Van-e köztetek generációs különbség vagy ellentét?
– V.Cs. Egyáltalán nincs. Én 8-9 évesen Péter nyakából néztem az LGT-t meg a V’Moto-Rockot a Tabánban. Emlékszem azokra a bakelit lemezekre (még az illatukra is), amiket ő akkoriban hazahozott: Skorpió, Color, Piramis, LGT… Később (már gimnazista koromban) ő mutatta meg a Matt Bianco-t, a Level 42-t, sőt Sting felé is ő terelgetett… Ja, és akkoriban ért a Mohó Sapiens a csúcsra. Ez nekem óriási motiváció volt. Az összes dalukat tudtam zongorán. Ezek nagyon nagy hatások voltak. Aztán én elmentem jobban a jazz felé, mint ő, de a legjobban azt hiszem ma is a jazz-es popot (rockot, funky-t, latint) szeretem, és ezek közös „értékeink”, a Slow Time zenéjében is fellelhetőek. A legjobb az, hogy (nyilván a közös zenei „alap” miatt) nagyon hasonlóan gondolkodunk, így a dalaink is illeszkednek egymáshoz. A Fura, hogy itt voltál című dalunk pl. kifejezetten Mohó Sapiens-es, pedig a zenéjét én írtam…
– Milyen emlékeitek vannak Somlóról?
– V.P. Egy hiteles, bohém figura volt, a maga önzetlenségével, emberszeretetével, lustaságával. Középiskolás koromban Lengyel Zolival együtt (aki ma is a Slow Time tagja) becsempészett minket egy vígszínházi LGT-koncertre a művészbejárón keresztül előadás előtt öt perccel, és eldugott valami kakasülőn. És ezredszer eljátszva is képes volt elfelejteni a saját dala szövegét. Képes volt élő adásban, amikor mindenki más betojt volna az idegességtől, spontán feldobni a szaxofonját a plafonig és lezserül rágózva elkapni. Szerettünk volna mi is olyan lazák lenni, de erre születni kell. Somló erre született. Nem lehetett őt nem szeretni.
– Csaba, sokat zenélsz más, manapság ismert zenészekkel, előadókkal. Hogyan tudod ezt összeegyeztetni a Slow Time hitvallásával?
– A zenélés a lételemem; egyszerűen ebben érzem a legjobban magam. Ez nem volt mindig így, de mára ez a helyzet. Nagyon szeretek sok emberrel muzsikálni, különböző projektekben, akár alkalmiakban is. Ma már azt gondolom, hogy (egy bizonyos szint fölött) nem az a lényeg, hogy ki mennyire jó zenész (eleve a minősítgetést sem szeretem), hanem, hogy milyen ember, és milyen közösségi élményt lehet szerezni vele egy produkcióban. Azt gondolom, hogy ez a fajta hozzáállás nem árt a Slow Time-nak; tulajdonképpen szinte mindenki, aki a csapat tagja, korábban más zenekarban volt zenésztársam. Egyébként ha megnézed Stingnek vagy a Tears for Fears tagjainak youtube-os felhozatalát, nekik sem csak a fő projektjüket találod meg, nem csak a hivatalos videóikat. Ők is zenélnek kertben barátokkal, kis klubban, és óriási helyeken, 100 ezer ember előtt is. Ez utóbbi egyelőre nekem még hiányzik…
– Péter, Te régebben a Mohó Sapiens motorja voltál. Nem hiányzik a régi siker?
– V.P. Én egyáltalán nem tartom azt a korszakot olyan fontosnak az életemben, legalábbis zenei szempontból nem. 1990-ben, az Angyalbőrben sorozattal rákerültünk a szórakoztatóipar egy futószalagjára, és vitt minket, amíg vitt. Akkor jó volt átélni, megélni, de már egyáltalán nem hiányzik. Olyannyira nem, hogy a színpadi megjelenés sem vonz különösebben. Szerencsére itt van az öcsém, ő pont ezt a részt imádja. Ő zenél a színpadon helyettem, én meg csinálom, amit szeretek: a komponálást, a hangfelvételeket, a videoklipeket. De megígértem a többieknek, hogy ha összejön egy teljes anyag, színpadra állok velük. Elhamarkodott ígéret volt, de most már kénytelen leszek betartani. Egy-két barátságért viszont hálás vagyok ennek a korszaknak. Például Patai Tomi barátságáért, aki zseniális zenész, nemrég a Slow Time egyik klipjében is a vendégünk volt.
– Tehát az őszinte zenélésbe vetett hit, ami hajt benneteket…
– Nemcsak minket. Mindenkit valamiféle hit hajt előre az életben. Hisszük, hogy az a valóság, amiben élünk. No de tudhatjuk-e biztosan? Millióféle saját valóságunk van, a létezés különböző szintjein. Fejlődünk persze, de egy aranyhal valóságlátásával próbáljuk megérteni az univerzum, az élet működését. Ez a tudás tétova kitekintés egy akváriumból, ahonnan a szoba sarkát még megpillanthatjuk. Esetleg kiszámoltathatjuk a komputereinkkel, mi lehet a szekrény mögött. Na de mi van a konyhában? Az utcán? És a másik kerületben, vagy városban? Egy rendszer teljes működését soha nem lehet megérteni annak, aki rendszeren belül van. Így hát marad nekünk a hit. No meg a zene.
Hírek
