Juhász Mártonék nagyon megmutatták mi az a jazz!

Juhász Márton, a Berkley University-n végzett tehetséges fiatal dobos, zenei „nagyágyúknak” számító zenésztársakkal érkezett nemrég Pécsre, a Zsolnay negyed-beli E78 koncertterembe. Az ifjú muzsikus nem véletlenül hozott létre jazz-t afrikai zenével ötvöző együttest: nem titkolt célja a nyugat-afrikai zenét az európaiak szívébe belopni.

Igazi „multi-kulti” formáció fogadta a nagyérdeműt ezen az estén: Matthew G Mitchel, újzélandi gitáros, Byron Wallen, angliai jazz-trombitás, Ibrahima Cheikh Fall, szenegáli perkás, valamint egy magyar dobos, billentyűs és basszusgitáros (Juhász Márton, Tálas Áron és ifjabb Tóth István) alkotta a jazz-együttest. Egy rendkívül sokszínű társaság, sokféle hangszerrel teli színpadon, egzotikus ütőhangszerek társaságában – ez az egyveleg szokatlan volt némileg a maga nemében. Ahogy egy afrikai bennszülött zenészt jazz zenészek körében látni is az volt. Noha mindkét zenei stílus a szabadságban működik, mozog, teljesedik ki, mégis távolinak tűnhetnek egymástól. A szenegáli rasta-fiú, Ibro töretlen mosolyából ítélve azonban úgy tűnt, valóban élvezi és megtalálta helyét ebben a kicsit “civilizáltabb”, eklektikusabb zenében is. Látszólag oda nem illő percussion-szólamokkal tarkította a jazz-zene meglehetősen eltérő stílusát – amely azonban könnyedén befogadta azt -, és játékos-vidám, egyedi, „hadonászós” stílusával táncművészetté formálta a dobolást.

Bemelegítő körökkel kezdett az együttes - vagy inkább vonalakkal, hiszen egyenesvonalú, lassan felépülő hangokkal vezették be zenei mondandójukat. Nem valamiféle cél elérése felé vitte a zene a zenészeket (és így a nézőket), hanem maga az út volt a cél, és az adott élvezetet, nem a kiteljesedő vég. Az első számban mégis elért a muzsika egyfajta csúcsot, majd lassan átfolytunk a második számba, melyben csodaszép marimba-szerű (bulafon?) hangélményben, valamint afrikai énekben volt részünk. Üdítő volt emberi kéz által ismételve újra és újra hallani egy szép dallamot – nem pedig elektronikai kütyükbe bele-loopolva és onnan visszakapva azt. Ibro szorgosan és kitartóan játszotta századszorra is a motívumot – mint a kisdiák, akinek kirótták feladatul, hogy “most százszor leírod azt, hogy…”

Meryl Streep beszéde ihlette Byron Wallen következő dalát, amely szerint a művész szerepe műalkotássá változtatni azt, ami a szívéből jön. A tottenham-i jazztrombita-virtuóz és népszerű zeneszerző az őt megihlető angliai zenészközeg energiáival inspirálta válogatott zenésztársait, ők pedig méltó partnerek voltak ebben – és természetesen kölcsönösen adták-kapták egymástól a lendületet, mindenki elzenélve azt, ami a szívén, a száján. Vagyis a hangszerén. Heart to Art. És valóban, talán nem is kell ezt jobban túlcifrázni, túlmisztifikálni: ez a művészet, ez a zene csodája is. A nézőközönséget elnézve pedig az a sejtésünk támadhat, hogy egy jazz-koncerten elegendő lehet ennyi cél: megrezdülő, majd bólogató fejek, egyre bátrabban, ritmikusan biccentgető lábfejek, doboló ujjak az asztalokon, karfákon… Így bújik át a zene a zenészből a zenét hallgatóba és lesz immár az övé is.

Gitárcsere után Matthew G Mitchel egyik ifjúkori dala csendült fel, majd az „Afro-magic” Tálas Áron billentyűstől (bár ez a nóta számomra csak attól tűnt „afro”-nak, hogy volt benne afrikai dob is…). A szünet után következett a „Dig”, Nelson Mandelának címezve-ajánlva: üzenete szerint a mai kor emberének minden azonnal kell ebben a felgyorsult világban. Mégis, ha sikerül kicsit mélyebbre ásnunk a dolgokban, magunkban, türelemmel lennünk és lelassítanunk, értékes kincsekre és békére lelhetünk.

Jött aztán még egy Herbie Hancock-ihletettségű blues-os, reagge-s, funk-os nóta is. Ebben a számban végre eljutottunk egy röpke basszusgitár-szólóig, melyet ifjabb Tóth István „abszolvált” kiválóan – ahogy addig is minden basszusgitár-hang a helyén volt, alázattal és pontosan kísérve zenésztársait. Ezután Ibro egyik szerzeménye következett, amely igazi afrikai hangulatot teremtett, jazzel átitatva. Érdekes ízélmény volt – de jól csúszott! Egy nyugat-afrikai királyról szólt a dal, melynek során egy dob-szólóban is részesülhettünk, melyet a zenekaralapító, - aki addig abszolút biztos kézzel hozta az alapokat is - virított teljes szakértelemmel. Ugyanebben a számban hangzott fel váratlanul egy tengeri kagyló-szóló is, ami megkoronázta az estét, nagyszerű kuriózumként fűszerezve azt meg.

Az utolsó szám a Freedom struggle volt, erős basszus-ütős összhangban, egy mindenre elszánt basszusgitárossal megalapozva. Az eksztatikus végkifejletbe minden zenész beleadott apait-anyait, a perkás „varázslást” pedig immár a dob is lekövette: együtt virtuózkodott a két ritmusszekciós és mint villám csaptak le egy-egy hangra.

Ráadásként még egy „Bálnázó” dalt hallgathattunk meg, majd elbúcsúztak az est vendégei.

Tulajdonképpen nem történt semmi világmegváltó dolog ezen az estén. Megismerhettünk azonban egy érdekes kis világot: a Juhász Márton kvintett univerzumát. S habár zenéjük nem is talált be a szívem összes legrejtettebb zugába, azért átjárta jónéhány szegletét, és ez éppen elég volt egy kellemes estéhez. 

– Zsenilla –
Fotók: Szentendrei Antal 
 

[2017.04.05.]