Megnéztük a Pink koncertet a Sziget mínusz egyedik napján

Hatalmas várakozás előzte meg a 25. jubileumi Sziget-fesztivált, hiszen joggal hihettük, hogy a szervezők idén igazán kitesznek magukért.

Húzónévnek rögtön ott is volt a kezdőnapra Pink, a háromszoros Grammy-díjas amerikai énekesnő és csapata, akire több tízezren voltak kíváncsiak (egyes források 90.000 nézőt állapítottak meg) – de már ezen a napon is volt jónéhány más program, amiből választani lehetett szórakozás gyanánt.

Sajnos azonban a bejutás körüli mizéria jócskán csappantott bulizhatnékunkon – még jó, hogy mi újságírni mentünk…

Szerencsére a Pink-koncert éppen tízperces csúszással kezdődött – mintha csak engem vártak volna meg.

Kirobbanóan berobbanó kezdés után Pink és szédítően profi csapata lenyomta szinte az összes slágerét a koncert első harmadában: kezdték a Let’s Get the Party started-dal, aztán elhangzott még többek között a U+Ur Hand, a Just like a Pill, a Trouble, a Try és a Just Give me a Reason. Pink (polgári nevén Alecia Beth Moore) a koncert alatt többször is lemászott a színpadról, és szelfizett-pacsizott a nézőkkel, de természetesen ez a közvetlensége csak a hab volt a tortán, vagy inkább a torkán, ugyanis elképesztően énekelt, über-lazán táncolt és csacsogott, miközben a bandája tolta alá a beat-eket, a vokalistái úgy támogatták, hogy még az eleinte akadozó mikrofonja sem tűnt fel a nézők nagyrészének. A táncosok is remekeltek, jó volt a lendület, a szenvedély sokszor a tetőfokára hágott és amikor nem, akkor is tiszta és értékes zenét kaptunk a fülünkbe, dögös látványt a szemünkbe.

A második harmadban gitárosával üldögélve egy csendesülősebb blokott adott elő a művésznő, mely során feldolgozások (Me and Bobby McGee, River) is elhangzottak, de saját, líraibb, tábortüzesebb – vagy azzá tett -  nóták is (Who Knew, Fucking Perfect). Kellemes volt a koncertnek ez a része is, nem utolsó sorban azért, mert itt érvényesülhetett igazán az a profi énektudás, amit a hölgy magáénak tudhat. Persze a zúzdában is kellett a kraft, a technika, de kétségtelenül a csendesebb számok általában a kényesebbek énektechnikai szempontból. De persze nem Pinknél. Aki kiváló énekesi képességei ellenére olyannyira egy „csaj volt közülünk”, hogy amikor egy feléje repkedő ismeretlen bogárhoz ért a keze véletlenül, visongatva elszaladt ijedtében. Azt is jó volt látni, hogy Pink is izzad, nem csak mi, földi halandók – legalábbis fénylő orcája és annak gyakori törölgetése ezt sugallta.

A harmadik harmadban aztán visszatért a zúzda, hallhattuk a legújabb slágerét is – Just like Fire – amit látványos show-elemként valódi tűzcsóvákkal tarkítottak -, majd végül jött a Raise your glass és ráadásként a legvégén egy dübörgős-tombolós So what - amely alatt az énekesnő a levegőbe is repült (az előzetes beharangozásoknak és video-klipnek megfelelően) – a nézők nem kis örömére. Hiába, cirkuszt és kenyeret a népnek és ezt Pink is nagyon jól tudja, akkor is, ha a rockersége némileg megszelídült az idők során (ilyen ez a popszakma…).

Mindettől -  és a némileg döcögősebb hangélménytől - függetlenül bevállalós volt ez a záróprodukció is és a nép immár teljesen kielégülve indulhatott hömpölyögve ki, taxi- HÉV- és egyéb mizériába kezdeni. Egyszóval zúzós volt a be- és kijutás a Szigetre az első előtti-előtti napon, de közben egy szusszanásnyi másfél órára mindent feledhettünk, szenzációs élményben lehetett részünk és egyértelmű volt, hogy megérte bárminemű gyötrelem, melynek révén végül erre a béke- energia- és szeretetszigetre eljuthattunk – melynek neve: Pink.

Zsenilia –

 MTI Fotó: Mohai Balázs

[2017.08.11.]