Ilyen volt az idei szigetem...

Hosszú idők óta nem kifejezetten egy-egy speciális fellépő kedvéért látogatok ki a Szigetre, és nem is azért, hogy bármelyik kedves ismerősöm kérésének eleget téve eljátsszam, hogy élvezem ennek vagy annak a számomra ismeretlen zenekarnak a koncertjét, amit esetleg a jó barát igen - Kurcz Orsi cikkét olvashatjuk a második napról. 

Ebből én már kinőttem, vagy talán soha bele sem nőttem, szeretek a magam ízlése és feje után menni, magam felfedezni finom újdonságokat. Szigetlátogatásaimnak így mindössze egyetlen egy oka van, az, hogy jól érezzem magam. Ez pedig minden évben maradéktalanul sikerül, köszönet ezúttal is a fesztivál utánozhatatlan miliőjének, leírhatatlanul színpompás hangulatának, vagyis annak, amit évről évre keresek, és meg is találok kint: ez pedig az a bizonyos fesztivál illat – na persze nem a fűszagra, és nem is a mobil wc-k bukéjára vágyom, hanem arra az utánozhatatlan feelingre, ami a már szimbolikussá vált hídon átérve megcsapja az éppen fesztiválozóvá alakuló embert: ezt hívják azt hiszem jó értelemben vett (többé-kevésbé józan) mámornak.

Idén a sors döntött helyettem, kiválasztotta a fesztivál második napját, és arra küldött el barangolni. Ez a késő délutáni érkezésem pediglen pont olyan volt, minthogyha reggel léptem volna be a „köztársaságba”. Mindenfele ébredező emberek, félkómás, a tegnapi ereszd el a hajamtól még emlékeiben elveszett tagokkal találkoztam. Persze az újonnan érkező, friss vér hamar belefolyt az előző napi fáradtba, hogy felfrissítse azt. Nekivágtam tehát ismerősöket keresni, és feltérképezni a Szigetet, ami szerencsére nem sokat, de éppen eleget változott az előző évhez képest ahhoz, hogy újabb kalandvággyal indulhassak el egyéni felfedező túrámra. Pár perc gyaloglás, spontán ölelések, egyperces örök barátságok, és instant pacsik után, de még az esti bulik előtt volt időm bejárni a környéket, ahol a partizást elég sokféleképpen értelmezik, hála a jó égnek. A Szigeten lehet ugyanis okosodni, többek között a civileknél, mindenféle hasznos és fontos szocio, és gazdasági témában. Innen továbblépve pingpong buli vár, aztán meg óriás lottósorsoló golyónak öltözve gurulhat végig minden bátor vállalkozó egy erre a célra kialakított pályán, sötétedés után pedig nem elég, hogy mesebeli „mézeskalács” kempingben pihenhetjük ki majd a nap fáradalmait, hanem a Diótörőből már ismert gigantikus, körülbelül tíz fős álomfotelből sütögethetjük a sütnivalónkat a közösségi mega-tábortűz mellett. És akkor még a minden évben újra és újra lenyűgöző Lumináriumot, és az idei fesztivál-szenzációt, a Sky Bart még nem is említettem, ahol szó szerint magas a buli, hiszen egy daru tetején himbálódzó kocsmában piálhat, bárki. Aztán bámészkodtam egy sort szokásos módon az egyik kedvenc helyemen, a bungee jumping alatt, ahol nyuszilelkem kaján örömével figyelem, hogy milyen rossz is lehet fenn, és nekem meg milyen jó lenn. Ugyanez a helyzet egy pár játékkal arrébb, ahol pedig csúzliból lövetheti ki magát az, aki megunta az életét. Csak tessék, csak tessék.. Ezek a „dalok” úgy tűnik megunhatatlanok.

A sok bámészkodásnak aztán az lett a vége, hogy zenét még „csak” annyit hallottam, ami egy-egy sátorból, a hangszórókból, vagy magukból a fesztiválozókból szólt, de szerencsére ez a mennyiség megtette bemelegítésnek is, okom egyáltalán nem lehet panaszra. Így hát a sok izgalmas látnivaló után bemelegedett fesztivál lélekkel vágtam neki az újabb ismeretlennek, gondolván, hogy ha már olyan híres rapper, csak nem lesz csalódás ez a Wiz Khalifa „gyerek”. És nem is lett. Fergeteg koncert volt ez, még úgy is, hogy nem igazán hallgatok rapet a hétköznapokban. Mégis valahogy megszólított, magával vitt a ritmus, hála az amerikai rap nálunk vendégeskedő egyik fenegyerekének. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy éneklem a dalt, amit nem ismerek, és nem is lehet énekelni, hiszen ez rap. Ám ennek ellenére, vagy éppen ezért történt úgy, hogy lelkesen végigbuliztam a koncertet. Utána pedig annyira kedvet kaptam további ismeretlenekre, hogy elbattyogva az A38 Hajó nevével fémjelzett arénába, vagy sátorba, belehallgattam még pár, számomra ugyancsak nem annyira ismert előadó produkciójába. Ezen előadók közé tartozik: a nyugat londoni indie rock csapat, a The Vaccines és az ugyancsak az Egyesült Királyságból érkező Andy C, a Body Rock sláger morcosan jóképű lemezlovasa. És csodák csodája, itt sem kellett csalatkoznom, kinyílni látszott a világ. Zenével és élményekkel tele indultam haza, azon a vonalon, amit előttem már oly sok ezren megjártak, a hév felé.. még mindig dúdolgatva magamban ez alatt az elvarázsolt délután és este alatt megismert nótákat. Ekkor aztán előttem termett a Budapest Park Tribute Stage balra felirat: hazaindulásom idején a műsorfüzet szerint éppen Elvis dalok szóltak egy cover band tolmácsolásában, majd mire odaértem a világot jelentő tribjűt deszkákhoz, éppenséggel minden idők leghíresebb beat zenekarának a slágerei keltek új életre a miniatűr színpadon, a tolmács a magyar The Bits elnevezésű emlékzenekar volt. Úgy terveztem, beszippantok még egy kicsit ebből a retro életérzésből is, majd usgyi haza. De a Szigeten, ebben a feje tetejére állt mesevilágban – szerencsére – semmi sincs úgy, ahogy azt mi, halandó emberek eltervezzük.. újabb élménybe csöppentem, így maradtam végül hajnalig, édes zenei fogságban..

-koko-

[2017.08.18.]