Egy esős vasárnap este - Alter Bridge az Arénában

Eredetileg nem volt fent a bakancslistámon a koncert, de végül mégis úgy alakult, hogy a vasárnap estémet az Arénában töltöttem, s cseppet sem bántam meg. Alter Bridge koncertbeszámoló.

Nem volt számomra ismeretlen az amerikai zenekar, de igazán egy nagyon kedves gitáros barátom által fedeztem fel őket (innen is köszönet Fülöp Bencének, aki mindig szuper bandákat tud nekem mutatni). Úgyhogy izgatottan vágtam neki a vasárnap estének, ráadásul az előzenekar, az As Lions is ígéretesnek tűnt, miután belehallgattam első, Selfish Age albumukba.

Az Arénában meglepő módon még éppen, hogy csak lézengtek az emberek, de első körben azt gondoltam, majd a főzenekarra úgyis megérkeznek, elvégre sokan az előzenekart, vagy előzenekarokat nem szokták meghallgatni. Elfoglaltam a helyem, s nem sokkal később, szinte másodpercre pontosan 19:50-kor felcsendültek az első akkordok, s elementáris erővel robbant a színpadra Austin Dickinson s zenekara. Azt rögtön megállapíthattam, hogy az alma nagyon nem esett messze a fájától, Austin örökölte apja adottságait. Profin, teljes szívvel és lélekkel adta elő a dalokat, s egyáltalán nem zavarta sem őt, sem a többieket, hogy alig álltak a színpad előtt – mintha teltház lett volna, úgy játszottak. Fiatal, alig két éves formációról beszélhetünk az esetükben, szóval kell még forrniuk, alakulniuk, de már most érződik rajtuk, hogy tudják, milyen irányba szeretnének haladni.

Következett egy kis szünet és átállás, majd szintén takkra pontosan megérkeztek az este főhősei, s minden finomkodás nélkül belecsaptak a The Writing on the Wall taktusaiba. A koncert gerincét a Last Hero album adta (olyan számok, mint a My Champion, Crows on Wire vagy a ráadásban elhangzott Show me a Leader), de megszólaltak olyan, már klasszikusnak számító dalok is, mint a Blackbird vagy az Open Your Eyes. Alapvetően a hangosítással voltak problémáim, mert a gitár időnként túl hangos volt, vagy épp a dobból nem sokat lehetett hallani, de ez szerencsére ez igen keveset vont le az élményekből. Miles stúdióminőségben énekelt, a gitárriffek szívet melengetően szólaltak meg, s ragadtak magukkal – az pedig már csak hab a tortán volt, mikor Mike az énektudását is megcsillogtatta a Waters Rising című dalban. Hatalmas energiákat közvetített a teljes zenekar, egy kicsit sem zökkentette ki őket sem az, hogy igen kevesen voltak még mindig a nézőtéren. Nem mentek rá a megúszásra, Miles pedig párszor magyarul mondott köszönömöt az embereknek, amit természetesen hatalmas tapsviharral s üdvrivalgással fogadtak. A ráadásba sem tessék-lássék módon tették bele magukat, még egy jó kis gitárpárbajt is hallhattunk Miles-tól és Mike-tól, amiből kiderült mindkettejük tudása, s az, hogy mennyire együtt léteznek a hangszereikkel.

Az egyik kedvenc részem talán a koncert közepén elhangzó két számos akusztikus blokk volt, amivel egy ilyen steril koncerthelyszínen is sikerült bensőséges klubhangulatot varázsolnia Milesnak. Többek között ilyen élmények miatt is érdemes előnyben részesíteni a koncertes megszólalást, mert olyan pillanatokat tudnak adni, amik aztán életünk végéig el tudnak minket kísérni, s még az unokáinknak is ezeket emlegetjük majd.

Mindent összevetve egy frenetikus energiákkal, s csupa jó dallal teletűzdelt koncerten vehettem részt vasárnap este, úgyhogy amint lehetőségem lesz rá, ismét ellátogatok nem csak egy Alter Bridge, hanem egy As Lions koncertre is. 

Rosta N. Napsugár

[2017.10.27.]