Messiás.ma - Jézus feltámadt. Vastaps.

Messiás.ma címmel rockoratorikus Passió tanúi lehettünk a napokban a pécsi Kodály Központban. A Georg Friedrich Händel Messiás oratóriuma nyomán íródott művet a Várkonyi Mátyás Színitársulás, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, az Új Liszt Ferenc Kamarakórus, az Inversedance – Fodor Zoltán Társulat és a Rock Theater Band előadásában láthattuk. Az újszerű produkció létrehozásának a Reformáció emlékéve szolgált apropóul.

Az előadás közel száz művész részvételével jött létre, a szólista posztokon Rácz Rita (szoprán), Balogh Eszter (alt), Csengeri Attila (tenor) és Gábor Géza (basszus) tűnt fel, a nem „klasszikus” énekes szereplők között pedig többek között Malek Andreát és Karácsony János James-t (LGT) is láthattuk. Az átdolgozás hagyományos és mai elektronikus hangszerekkel valósult meg, valamint a liturgikus szöveget is újrafordították, hogy a mai nézők számára fogyaszthatóbb legyen. Tudni kell, hogy az eredeti mű nem kimondottan passiónak íródott: „nem drámai oratórium, nem Krisztus életét meséli el, és nincs közvetlen köze a liturgiához sem, amolyan hitvallás. A szövegek nagy része ótestamentumi prófécia és zsoltár, nem Krisztusról van szó, hanem a Messiásról, a várt, a majdan eljövő, megfoghatatlan alakról” (forrás: Wikipédia)

Az előadás megkezdésekor a klasszikus művet hallgathattuk egészen addig, amíg be nem lépett a dobkíséret, ami természetesen már egészen más fényben tűntette fel Händel eredeti kompozícióját. Csodálatos tárogatójáték színesítette mindezt, majd egy kellemes tenor szóló: „Vigaszt lelsz, ó én népem”. Mindeközben bizarr kontrasztként futurisztikus mozgásképet láthattunk a táncosoktól (ami a „Mobiltelefon bűvölete” címet is viselhette volna) - a fúziós műfaj célkitűzéseinek megfelelően, amely szerint a különböző zenei műfajok kedvelői és minden korosztály számára élvezetessé szerették volna tenni ezt a csodálatos művet. Ekkor még egyelőre nem vált teljesen egyértelművé, hogy mi is a „sztori”, mindenesetre annyit láthattunk, hogy a tenoristából egyszeriben rocksztár lett, akit rajongó lányok vettek körbe. A hős pedig a Völgy népének eldalolta, hogy „az út végén mindenkit vár az Úr…”

Mialatt a tánckar kiaraszolt a színpadról, újabb meglepetésként egy beatboxos tette hozzá a magáét a produkcióhoz. Ízlés kérdése, hogy kinek volt ez befogadható vagy esetleg túlságosan stílusidegen. Ez a kérdés egyébként az egész előadással kapcsolatban érvényes lehet, hiszen tagadhatatlanul kell egy szintű befogadóképesség az effajta újító, crossover kezdeményezésekhez, a különböző stílusok keveredésének elfogadásához. Igaz, feltételezhetjük, hogy a műsor ajánlója alapján úgyis eleve csak olyan érdeklődők jöttek el megnézni ezt a produkciót, akik nyitottak az ilyesmire…

Az előadás összetett stílusából adódóan a szakrális és a világi keveredése révén joggal állhatott fenn a profánságba esés veszélye, azonban az alkotóknak egészen jól sikerült megtartaniuk az egyensúlyt ebben. Kielégülhetett a klasszikusra vágyó közönség, sőt, aki eléggé befogadó volt, kaphatott egy kis „inputot” a modernből is. És fordítva: a fiatalabb generáció ezen a stílus-átömlesztésen keresztül részesülhetett régmúlt idők értékeiből, modernebb, mai ingerekbe burkolva - a fogyasztás megkönnyítése végett.

Az mindenképpen elmondható a produkció létrehozóiról, hogy a színpadképnek nagy figyelmet szenteltek: nem feltétlenül a díszletek tekintetében, hiszen maga a díszlet teljesen puritán volt, a legtöbb ábrázolandót szinte csak jelképesen jelenítettek meg. Azonba például a különböző szólók, történések közben a kórus végig fegyelmezetten ült hátul, ami szükséges is volt, hiszen a színpadon így is túl sok minden történt egyidőben. Ha egy-két izgő-mozgó zenész még mindemellett elvonta volna a figyelmet, akkor végképp kaotikus és zavaró lett volna az összhatás. (Nagyobb színpadon nyilván más lett volna a hatása ennek a produkciónak).

A tánckar különböző szerepekben tűnt fel, hol furcsa kismamákként, hol fülvédős bárány-népként, hol revü- táncosokként (ami azonban népviseletes lányokként több volt, mint meglepő, már-már indokolatlan). Koreográfiájukat Fodor Zoltán Harangozó Gyula-díjas koreográfusnak, jelmezeiket Horváth Kata jelmeztervezőnek köszönhették. A zenekar is profi szintet képviselt, minőségi hangzást kaptunk tőlük, bár olykor nem volt pontosan összhangban a karmesterrel (vagy fordítva..?) De ezt a pop-behatás számlájára írhatjuk talán.

Érdekes kérdés lehet, hogy vajon hogyan vizualizálta (vagy vizionalizálta) a koreográfus ezeket a mozgásokat, amikor először hallgatta Händel művét „megkoreografálási” szándékkal. Lassított táncmozdulatok, kimerevített mozdulat-pillanatok szaporázott, heves mozdulatokkal váltakozva tették érdekessé és izgalmassá a látványt. Ami – ha esetleg bárkit zavart volna -  a világ legegyszerűbb módján kiküszöbölhetővé válhatott: csupán a szemünk lehunyásával a zenére koncentrálhattunk és elmerülhettünk a hangokban. Ami pedig hibátlanul és maradéktalanul a „klasszikus” élményt nyújtotta – némi hozzáadott dobbal.

Az énekesek is magas színvonalat képviseltek, kellemes élményt nyújtottak énekükkel. Malek Andrea  Máriaként nagyon megérintően, kiemelkedően alakított. A szaxofonnal kísért angyalos „intermezzo” különösképpen szép volt – és ehhez mérten sajnos túlságosan rövid. Egy másik meghatározó és igazán megrázó jelenet volt Krisztus kegyetlen megkorbácsolása Karácsony James gitárszólójával („Nem tudják, hogy mit is tesznek”). Az LGT elismert zenésze kellő alázattal fordult a mű felé így az nem lett megszentségtelenített a rockos hangzás, a modernizálási kísérletek ellenére sem – sőt. Kevésbé volt hiteles azonban sajnos a Jézus-figura, aki főként Mária „Nézd, hogy szenved” -dala közben inkább egy dülöngélő szaunázóra emlékeztetett, mint a Megváltóra.

A stíluskavalkádban később a pásztorok megjelenésével népies motívumok is megjelentek a színen, amit többek között a duda és a táncosok népies viselete képviselt. Ezután már-már abszurdnak tűnt a „Blues brothers” diszkós ruházatban a Messiás.ma második részében. Az eredeti oratórium egyébként három részre tagolódik, melyek közül az első kettő nagyjából egyforma hosszú, a harmadik rövidebb lírai epilógus: az első részben a Krisztus előtti idők és a születés, a másodikban a szenvedéstörténet, a harmadikban pedig a megváltással kapcsolatos elmélkedésé a központi szerep (Wikipédia). Ezt a tagolást ebben a feldolgozásban nem követték pontosan. A mű hosszadalmassága (a teljes előadásának időtartama mintegy 135 perc) ma már nem „felhasználóbarát”, a 21. század embere számára érdemes lehetett volna ezen még rövidíteni.  Persze értékelendő, hogy nem akarták instant-élménnyé tenni és túl sokat húzni az eredeti műből.

A záró táncjelenet alatt a gospeles taps némileg esetlenre sikerült, és számomra a jazzes trombita-záróhangok is inkább stílusidegennek hatottak, mint izgalmasnak. De a végén eljött a Halleluja, a várva-várt dallam, miután – főként a barokkos túldíszített dallamoknak köszönhetően – már valószínűleg minden hangot elénekeltek a színpadon. Jézus feltámadt - és vastaps dübörgött. Mindent összevetve feszes, láthatóan nagyon tudatosan megkomponált előadás volt ez, sok pozitívummal, néhány hiányossággal, gyengébb vonulattal, de összességében volt benne hozzáadott és átadott érték. Talán sokaknak nem okozott valódi, mélyreható lelki élményt, de hogy hatással volt ránk, nézőkre, ez kétségtelen.

Írta: Horváth Genovéva        Fotók: Budai Bernadett

Képekért klikk a következő oldalra.

[2018.03.31.]