Killswitch Engage az Akváriumban: Kutyafuttában, mégis áthatóan

Killswitch Engage (Akvárium klub, 2018.06.16): Kutyafuttában, mégis áthatóan

Kis túlzással egész nyáron át tartó fesztivállá változott a főváros: június elejétől kezdve napról napra, hétről hétre nagyobbnál nagyobb sztárok kötik le a nagyérdemű figyelmét. A koncertdömping egyik állomása a múlt hét szombati Killswitch Engage buli volt az Akvárium klub nagy halljában.

Sokadjára futok bele azon absztrakt érzésbe, hogy vajon a teraszon - ezúttal progresszív - elektronikus háttérzene mellett csivitelő társaságok milyen arcot vágnának, ha betessékelnénk őket a létesítmény gyomrába, akár éppen egy KsE fellépésre.

Nem tudom, hogy a rohanó világnak, vagy a valódi zenével szemben nyújtott tiszteletlenségnek köszönhető-e, hogy a hely üzemeltetői szinte tördelik az újukat, annyira várják, mikor váltja le az este programot az éjszakai „szeletelés”.

 Persze, ha belegondolok, már a 90-es évek közepén is volt részem hasonlóban a hajdani E-Klubban: ott is specialitás volt a zenei stílusok és emberek vegyítése.

No de kanyarodjunk vissza a valódi témánkhoz, ugyanis Adam Dutkiewiczék visszatérése ütősre sikeredett, még ha az érdeklődés közel sem volt olyan mértékű, mint két évvel ezelőtt a Budapest Parkban. A massachusettsi srácok elitistának számítanak a manapság korcsosuló metalcore világában, ezt főleg annak köszönhetik, hogy a stílus úttörői, számtalan ifjabb jelentkező számára alapként szolgáltak. Ezen jelzőket főleg rendre profi előadásmóddal és mértani precizitással érdemelték ki. 

A KsE-t az a brit The Raven Age vezette fel, amely július végén a Volton is megtekinthető lesz. A szigetországiak a legtöbben onnan ismerik, hogy a gitáros George Harris az Iron Maiden basszerjának, Steve Harrisnak a fia.

Az estét szinte matiné időpontban a Pest megyei Mirror vezette fel. A hazai szcénában ismeretlen fiúk előadásuk során olykor érezhető volt a lámpaláz, de ettől függetlenül kivágták a rezet, és éltek az életre szóló lehetőséggel. Ifjonci balszerecséjüknek köszönhetően az első számnál akadt némi problémájuk az énekes mikrofonjával, emiatt – önhibájukon kívül - túllépték a nekik szánt időt.

Jesse Leachék percre pontosan léptek színpadra a Strengh of the Minddal, majd folytatták a sort: A Bid Farewellel, Life to Lifeless. A „finomságokkal” jól fukarkodtak a főhősök, és ugyan a második harmadban akadt némi csendesebb átvezetés, de aztán sorra érkeztek a legédesebb falatok: My Last Serenade, Rose of Sharyn, The End of Heartache, My Course. Ezen blokk pedig nálam, és a tapasztaltak szerint sokaknál is katartikus élményt váltott ki.

A tizenhat számos kínálat egyáltalán nem feküdte meg a gyomrunkat, csakis jóleső telítettség járta át a testünket. A banda egyetlen ráadást követően vihargyorsan távozott, mivel másnap a Nickeldorsban, a Nova Rockon folytatta turnéját.

Az élménybeszámolóban helye kell legyen azon konklúziónak, hogy az Akvárium nagyterme világszínvonalú backline-al rendelkezik, amelyben szimbiózisban él egymással a jól eltalált hangerő és a kristálytiszta hangzás. Hatalmas a potenciál ebben a létesítményben, létjogosultsága abban a pillanatban realizálódhat, amint végképp leáldozik a Dürer kertnek. Ezen eszmefuttatás persze jobbára fikció, ehhez megfelelő csillagállás szükségeltetik.

Szösszenetemet egy megfontolandó ajánlattal fejezném be: Budapest jelenleg koncertlázban ég, így mindenkit arra ösztönöznék, hogy ha teheti, kereteit egészséges módon kimerítve gyarapítsa életre szóló élményeit.

Fotó - Pucher Adrienn

[2018.06.30.]