Rockmaraton 2018: Növekvő lélekszám, precíz lebonyolítás

A Szalki-sziget újfent belopta magát a látogatók szívébe, akik 2017-es évhez képest még többen látogattak el hazánk egyik legpazarabb fesztivál helyszínére.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sorozatban harmadszor vehettem részt kis hazánk egyetlen, valódi metál seregszemléjén. Ez az egyetlen olyan esemény, ahol látogatói szempontból tervezhető napi tematika alapján szerepeltek a zenekarok, és ahova még a lágyabb hangzású, alternatív rock irányzat képviselő sem nyerhettek bebocsátást.

A 6 napos metálsokadalom a 0. nappal indult, ekkor kizárólag egyetlen színpadon szórakoztatták az akkor még az akklimatizálódással foglalatoskodó közönséget. A szervezők már ezen a napon is létszámemelkedésre számítottak, és nem is kellett csalatkozniuk.

Jómagam az első három „hivatalos” napra látogattam ki, és tarthat mindenki mérhetetlenül szentimentálisnak, de gyermeki izgalommal éltem át minden kint töltött időt.

Kedden a mindig sokakat megmozgató Ektomorfra értem ki – a kijutás idén is zökkenőmentes volt, a beléptetés mindenféle akadályok nélküli - már ekkor szembetűnő volt, hogy mennyire kifinomult és jól beállított a legnagyobb (nevezetesen Hammerworld) stage hangzása. Az idén teljes átalakuláson (egyedül Farkas Zoltán frontember maradt) átesett, alapvetően mezőkovácsházai gyökerű bandát a New Jerseyből szalajtott Overkill követte. Itt sem lehetett semmire panasz, noha számomra fülsüketítő volt a veterán énekes halláskárosodással fenyegető sipító orgánuma.

A szokásoknak megfelelően a Rockmaraton szakavatott csapata nem változtatott az eddig is bevált színpad elhelyezéseken, így a bejárattól legtávolabb elhelyezkedő méretes sátorban – idén ez a Szurkolók az Állatokért nevet kapta - a főleg a modernebb irányzatokhoz tartozó résztvevők jutottak lehetőséghez.

Az Overkill után átruccantam ide a Thy Art is Murder mutatványára. A progresszív deathcore képviselői lenyűgöző programot „rittyentettek”: eszeveszett füst, hihetetlenül hatásos, effektekkel eltorzított gitárhangzás, öblös, már-már pokoli énektónus. Teljesen magával ragadott a többek szerint unalmas program.

Innen vissza a szomszédba, ahol floridai Cannibal Corpse zárta a napot. Alex Websterék megjelenésekor mindig felvillan előttem kamaszkorom egyik legelső koncertélménye, 90-es évek közepe, helyszín a budapesti Fekete Lyuk.

Ugyan távolmaradtam tőle, de a boldogító tömegpszhichózis egyik előidézője a Barba Negra színpadra tervezett Punk-nap:  Prosectura, G.B.H,  The Toy Dolls, „Picsa”. Gyerekként még éltem ezeket a bandákat, de most válaszút elé állítottam magam, és mint olvashattátok ezúttal is a zúzósabb hangzásokat preferáltam.

A szerda előzetesen kevésbé tűnt acélos napnak, és ez be is igazolódott. Ki tudja, talán a napijegyesek száma lehetett szerényebb, de jobban eloszlott a tömeg, mint egy nappal korábban. Ezen a napon a Powerwolf, a Brujeria, Dr. Living Dead volt a húzónév, de ekkor lépett fel a Moby Dick és az Aurora is.
Ezt az estét hamar feladtam, de azaz érzés nem enyhült, hogy szinte bármibe kukkant bele az ember, mindenhol precizitással szembesül.

Ezt követte a számomra leginkább testhezálló hardcore-day. A leghátsó, már emlegetett sátorban délután 4-től kifulladásig (hajnali fél 4) egymást követte a hazai old school HC apraja-nagyja, akik megfelelő alaphangulatot teremtettek a new yorki elnyűhetetlen fenegyerekeknek, a Madballnak és a Sick of It All-nak. Mindkét társaság örök visszatérőnek számít, megszámlálni is nehéz, hány alkalommal jártak már nálunk.  Egy biztos, aki ezen zenei világban érzi magát igazán otthon, az sosem tudja megunni egyiküket sem. Most sem maradhatott el a hálás fogadtatás, amire rendre rászolgálnak a két banda tagjai.

A hétvége eseményeiről már csak telekommunikációs eszközökön és a világhálón értesültem, de feltétlenül lázba hozott, hogy sokak szerint a pénteki nap (ekkor az Iced Earth volt terítéken) volt a legzsúfoltabb, amit nyilván a hétvégi háromnapos jegy is jócskán generált.

Picit elkalandozva a zenei élményektől közérdekű, a 2019-es év szempontjából is fontos információkat is megosztanék veletek. A fesztivál idén is békebeli árakat szabott a vendéglátás terén , mind az utaztatás terén. Egy korsó sör (és nem 4 dl!!!, hanem 5) 600-700 forint, 1 dl rosé, vagy akár fehér bor 200 Ft-ot kóstált. Magam is meglepődtem, amikor két viceházmesterért (ez ugye 2 db bor és 3 dl szóda), valamint egy bubimentes fél literes vízért 1200 forintot fizettem. Ekkor is úgy éreztem, „ez az, megint hazajöttem”.  A kaják terén is széles volt a választék, egy jónak ítélt burger + sült krumpli combó 1200-1800 forint körül mozgott, és bőségesen jól laktál tőle. Persze akadt olcsóbban napi menü (frissensültek, egytál ételek) 1100-1200 forintért, vagy akár lángos, netán hot-dog ezer forint alatt.  A taxi a város bármelyik pontjáról 1300 forintért fuvarozott ki a fesztre, ami fesztiválbarát árfekvés.

Nem kenyerem az állandó ömlengés, de minden kétséget kizáróan a Rockmaraton több területen - legyen szó szervezettségről, a zenei kultúra előmozdításáról, az emberekhez való hozzáállásról, vagy akár az otthonul szolgáló város lakosságával szembeni figyelmességről - újabb dimenzióba lépett. Ez a szerény eszközökkel rendelkező, alacsony költségvetésű fesztivál növeli tudta elfogadottságát, elmélyítette kapcsolatát a közönséggel, egyértelműen érzékeltetve minden egyes résztvevővel - legyen szó a legextrémebb külsejű, szinte végig csak italmámorban úszó, vagy az aktívan helytálló, egész éves munkát felmutató egyénről –, hogy pótolhatatlan számára. Jelszó egyértelműen: egyenlőség.  Itt kicsit mindenki többnek érezheti magát, hiheti, hogy nem csak egy pont a nagy mindenségben. 

Ezek után nem is lehet más a záró akkord: a Rockmaraton él és mozog, és remélhetőleg ismét Dunaújvárosban folytatja töretlen felemelkedését. 

Páll Norbert
Fotó: Máté Éva

[2018.07.30.]