"Mindig a szerzőből indul ki minden" - beszélgetés Galambos Attilával
Olyan vagy, mint valami színházi nagykövet. Zalaegerszegtől, Budapesten át, Miskolcig, sok alkotóval, sok csapatban vagy jelen. Ha hívnak egy feladatra, felcsillan a szemed, és mész?
Így történik. Ha valamit nem tudok elvállalni, akkor annak nagyon nyomós oka kell legyen. Nem szeretek például egyszerre több művön dolgozni, és minimum három hónapra van szükségem az íráshoz vagy a fordításhoz.
Hogy egy darabnak mi a sorsa, az nagyon gyakran múlik a véletlenen. Sokszor kell hosszú kitartó munkával egyengetni az útját, hogy eljusson a bemutatóig. Volt olyan, amikor az ötlettől a megvalósulásig éveket dolgoztunk, ilyen volt a Poligamy. Nem sikerült rosszul, de nem volt arányban a befektetett munkával.
Vagy a Gutenberg Peller Károlyékkal. Karesz tíz évvel ezelőtt találta ezt a darabot. Elkezdtük lefordítani, próbáltuk ide-oda ajánlgatni, de valamiért sosem jött össze. Karesz szerepelt a Karinthyban a Tanár úr, kérem!-ben, ott javasolta, és ők kapva kaptak rajta. Ez egy kétszereplős darab, plusz egy zongorista. Tehát költséghatékony, viszont nagyon vicces. Gyorsan befejeztük a fordítást és bemutatták.
Van, amikor csak jön egy lehetőség, írjunk egy Macskafogó musicalt a József Attila Színháznak, de nincs rá idő, holnapra kell. Olyankor az ember fölgyűri az ingujját, és megírja. Még csak azt sem mondom, hogy ilyenkor a „hamar munka ritkán jó” elv érvényesül. A Macskafogó kifejezetten gyorsan készült, de az egyik legjobb darabunk lett.
A Pendragon-legenda bizonyára nem gyorsan készült, az egy hatalmas munka lehetett.
Azzal vért izzadtunk. A regény sokak szerint alkalmatlan arra, hogy színpadi mű szülessen belőle. Egyelőre úgy tűnik, hogy a miénk életképes darab. Egy izgalmas, érdekes előadás a végeredmény, ebben nagy szerepe van Somogyi Szilárdnak, a rendezőnek. Nagyon erős vizuális koncepcióval rakta föl. Az egy olyan darab, aminek lesz még további élete. Abban sem vagyok biztos, hogy csak kamaraszínházi előadásként. Valahogy az egész mű vonzódik egy nagyobb formához.
Kénytelenek voltunk elrugaszkodni az eredeti műtől, mert nagyon szerteágazó, sok szálon bonyolódó, komplikált történet. Színpadon ezt lehetetlen megvalósítani. Amikor írtam, arra gondoltam, hogy érdemes lenne ebből kiválasztani egy fő cselekményszálat, ez lett a Lord Owen és Eileen St. Claire kapcsolatában kibontakozó szerelmi történet. Pont ezt a rétegét szándékosan homályban hagyta Szerb Antal. Ezekből a finom utalásokból viszont kikerekedik egy komplex és igazán szép szerelmi szál. Nekem az volt a célom, hogy ezt a vonalat sikerüljön megfogalmazni. Odaadni két színésznek, akik ezt elevenné, átélhetővé teszik. Szerencsénk volt a főszereplőinkkel. Erre rakódott rá, szinte utólag a misztikus hangulat, aminek gondolati forrása a regény végén megjelenő sátán, a világot elpusztító gonosz erő, a mi előadásunkban pedig az ezt megváltó áldozat.
Odafigyelnek a nézők a szerzőkre?
Ezt az utóbbi években vettem csak észre. Szerzőként, közelebbről dalszövegíróként 1994-ban tűnt fel a nevem a Komédium Színházban A Broadway harangjában, 26 éve. Hosszú ideig nem érzékeltem, hogy ez bárkit is érdekelt volna. Az elmúlt években viszont már láttam olyan megjegyzéseket, hogy ez Bolba-Szente-Galambos darab, ez biztos jó. Most kiegészült a Juhász-Szente-Galambos triásszal. Nem azért, mert lecseréltük Boba Tamást, hanem mert a Beszélő köntöshöz olyan zeneszerzőre volt szükség, aki fiatalemberként kifejezetten otthon van az éppen aktuális popzenei divatáramlatokban.
Van még súlya a zenés színpadokon a szövegnek, vagy jön egy jó zene, nagy látvány, jó mozgás, és az elég is?
Én a szöveget és a zenét nem szeretem elválasztani egymástól. Nálam az az ideális, ha a zene és a szöveg tökéletes szimbiózisban működik. Van egy témája a darabnak, amit szerencsés esetben meg lehet fogalmazni egy mondatban. A darabon belül is van konkrét témája egy adott dalnak. Sokszor találkozom olyan dalszöveggel, ami szép képekből építkezik, van sodrása, de széttartó gondolatok vannak benne, nem fókuszál eléggé arra, ami az adott szereplő fejében lezajlik. Nekem az az ars poeticam, hogy pontosan azt kell kifejezni, amit a szereplő gondol. Még arra is figyelni kell, hogy amikor én szavakba öntöm az ő gondolatait, akkor olyan kifejezéseket használjak, amiket ő is használna.
Együtt dolgozol a rendezőkkel?
Amikor Szente Vajkkal dolgozom, akkor együtt.
Amikor fordítás készül, általában lehet tudni, hogy ki lesz a rendező, de ő többnyire csak utólag szól bele, utólag kér esetleg változtatásokat. Fordítóként nekem a darab íróját kell szolgálnom. Mindig a szerzőből indul ki minden.
Ez az utóbbi években egy kicsit változni látszik, mert egyre kevésbé fontos az, hogy egy konkrét ember konkrét írásműve legyen a színpadi szöveg. Sokszor találkozom olyannal, hogy egy társulat improvizatív szövegeket rak össze, és abból alakul ki az előadás szövegkönyve. Létezik a verbatim színház, ahol interjúkból, visszaemlékezésekből, jegyzőkönyvekből, régi történelmi dokumentumokból a szó szerinti szövegeket adják elő minden változtatás nélkül. Ahogy például a Lengyel Anna alapította PanoDráma színházban.
Műfordításban hűnek kell maradnod a szöveghez, ami nem lehet könnyű ebben a „messziről jött” műfajban.
A szelleméhez.
Az operának elsősorban az olasz volt a nyelvi közege. Az operettnek a francia, később a német.
A musicalnek, aminek a jelentése „zenés”, az angol a nyelve. A műfaj neve eredetileg musical comedy volt. Zenés vígjáték. Mi valamiért megkülönböztetünk zenés vígjátékokat és musicaleket, de ez ugyanaz a műfaj. A musical comedy-ről idővel lekopott a comedy szó, mert elkezdett megkomolyodni a műfaj. Kurt Weill a 30-as években Németországból emigrált Amerikába, és elkezdett komor hangvételű musicaleket írni. Az egyik darabjának műfaji megnevezése musical tragedy. Végül a musical szó önmagában honosodott meg.
Az angol nyelv azért lett a zenés színjátszás nyelve, mert nagyon gazdaságos. Kevés szótaggal is pontosan tud kifejezni összetett gondolatokat. A magyar nyelv erre kevésbé alkalmas, mert nálunk sokkal hosszabbak a szavak. Van erre egy régi példám: az angolban két szótagú szó: plane crash, az a magyarban 9 szótag, repülőgép-szerencsétlenség. Ez egy extrém példa, de átlagban a magyar szavak másfélszer olyan hosszúak. Ez egy kicsit megnehezíti a dolgunkat a dalszövegírásnál, mivel a zenében adott a szótagszám.
Franciából is fordítottál.
A Rómeó és Júliát. Kicsit beszélek franciául, de nem eléggé ahhoz, hogy magamtól nekiálljak franciából fordítani. De ha az ember kap egy jó nyersfordítást, ahol azt is jelzi a fordító, hogy a szövegnek milyen különböző árnyalatú jelentései vannak, akkor már nem nagyon tudok eltévedni.
Voltak nagy dilemmáid?
Biztosan volt olyan sor, amibe talán mást láttam bele, mint amit valójában jelentett. Vannak benne kifejezetten homályos értelmű sorok. Amikor Júlia meglátja a bálon Rómeót, ott van egy sor, ami így szól: „angyal a pokolban”. Én erről Luciferre asszociáltam („csak néz pokol angyalaként, ki az emberekért a földre hozta a fényt”), de máig sem vagyok benne biztos, hogy a francia szerző ott arra gondolt, amit neki tulajdonítok.
Hatalmas siker a Rómeó és Júlia. Levehetetlen az Operaház fantomja. Látványos, nagy előadások a József és a színes szélesvásznú álomkabát, az Apáca Show, a Meseautó, a Producerek. Telt házzal megy A Pendragon-legenda, a Virágot Algernonnak, a Menopauza és sokáig sorolhatnám. Galambos Attilának, a szerzőnek van kedvenc szerzője?
A legsikeresebb művek valóban az Operaház fantomja és a Rómeó és Júlia. Nem véletlenül mennek mind a mai napig. Igaz, hogy a Rómeó és Júlia már nem az Operettszínházban, de volt belőle, és talán még lesz is, KERO (Kerényi Miklós Gábor) rendezését megtartó új előadás. Az Operaház fantomja meg valóban levehetetlen a Madách Színházban.
Voltak olyan szívemnek nagyon kedves előadások, amelyek nem lettek ennyire népszerűek, például ez a bizonyos Vadregény a Pesti Magyar Színházban. A pályámnak mégis fontos, lényeges állomása, meg talán az egész magyar színházi életnek is, mivel alig látható Sondheim darab hazai színpadokon.
Sokkal többet kellene tőle játszani. Ő a musical pápája. Ő a műfaj koronázatlan királya. Csak mi nem ismerjük, mert nagyon kevés bemutatót ért meg nálunk. Azt mondják róla, hogy zseni. Olyan mértékben adott lendületet a 70-es években a musical műfajának, ami tulajdonképpen színháztörténeti jelentőségű. Az amerikai színház történészei ezt pontosan tudják, az angolszász világban rengeteg esszé, rengeteg tanulmány, könyvek tucatjai jelennek meg az ő munkásságáról. Tulajdonképpen ő a legfontosabb élő személy ebben a pillanatban az amerikai színházban. Sokan azt mondják, hogy Csehov jelentőségével ér fel a munkássága. Nálunk nem honosodott meg, mert nehéz, különleges zenét ír. Kevés bemutatója volt itthon, és ha volt is, viszonylag hamar megbukott. A Vadregény a Pesti Magyar Színházban, vagy legutóbb a Tháliában a Félúton a Fórum felé. Egyik sem érte meg a 20. előadást.
Sondheim a musical műfaján belül erős gondolatiságú műveket, intellektuális musicalt ír. Erre nem számít a magyar néző, aki ha intellektuális darabot akar nézni, akkor beül valamelyik művészszínházba, de semmiképpen nem gondol arra, hogy ezt egy musicalen keresztül fogja megkapni. Viszont aki musicalre ül be, annak ez egy kicsit nehéz falat. Tehát két szék közé a pad alá esünk folyton. Én azért hiszek benne, hogy lesz egy olyan előadása valamelyik darabnak, ami átüti a plafont. Még akkor is, ha Sondheim nem ír fülbemászó, azonnal hazavihető dallamokat, mint Webber. Nála a zene a mondanivaló szolgálatában áll.
És milyen zene áll Galambos Attila szolgálatában?
Ha saját szórakoztatásomra zenét hallgatok, az biztos, hogy klasszikus zene, abból is a késő romantikusok, a XX. század első felének a zeneszerzői.
Hírek
