Számoltuk vissza a napokat - beszámoló az Aréna Retro partyról

Még 2020-as szülinapi ajándék volt a két jegy az Aréna Retro Partyra. Hogy miért 2021 októberében került sor a meglepetés megélésére, azt mindenki sejtheti...

E nagyszabású zenés estére nagyon ki voltunk éhezve már, számoltuk vissza a napokat. Ez nem kis izgalommal járt együtt, mintha csak a szomszédos Puskás Stadionba készültünk volna válogatott meccsre (mondjuk nehezen, mert zártkapus volt). A túlzott várakozást gyakran kíséri csalódottság,hány példát írjak?

Igaz, B. Tóth László neve garanciát jelentett a jó szervezésre. (Akkor is, ha vele kapcsolatban lesz majd később egy kritikai észrevételem).

A szokásos beléptetési „szertartásokon" átesve megpillanthattuk a színpadot, mely hangszerek nélkül egyelőre csupasznak tűnt. Jómagam olyan szempontból is „retro" vagyok, hogy imádom az élő zenét, de – ki tudja – lehet, hogy most be kell érnem azzal, hogy láthatom tini korom csillagait, és talán az énekhangjuk „igazi" lesz.

Az elsô színpadra lépő Pa-Dö-Dö duóra is ez lett jellemző, de a tánckar azért színesítette a produkciót. Ettől függetlenül elgondolkodtam, vajon a raklapnyi külhoni fellépő mellett most kivételesen nem csak hígítják-e a programot a honiak, akikbe akarava-akaratlanul időnként úgyis belefut az ember? Ezzel a gondolattal senkit sem szerettem volna megbántani (mondjuk nem hiszem, hogy bármelyikük komolyan kezelné e sorokat), a lányok ezúttal (is) jópofák voltak, szimpatikus volt, ahogy a tánckart bemutatták, a közönség beindításában is döntő részük volt. Úszkáltunk, repült a tányér, majd százezredszerre elbúcsúztunk Szásától.

Ezek után egy éles fordulattal Lian Ross előtt találtuk magunkat. Ő is zenei alapra énekelt rá. Egy táncospár, illetve háttérvetítés színesítette előadását. Kissé furcsa volt, mikor a legismertebb sláger – Say you'll never – közönségénekeltetésre szánt részénél a technikusok föl-le csavargatták a potmétert. A végére belefért még a Modern Talking első és legnagyobb slágere.

Ezután ismét egy szimpatikus magyar előadót köszöntöttünk a színpadon: Zoltán Erikát. Hasonló műfaj, mint előzőleg, és hasonlóan semmit sem idősödő hölgy. Erika is teljesítette a feladatot: kizárólag a nyolcvanas évekbe belecsúszó kezdetekből válogatott. Dalcímeket minden magyar tud idézni: Remetelány, Casanova, Szerelemre születtem…A négy tagú tánckar egyik „alkotóeleme" saját Zoé nevű lánya volt.

Fancy tánckara pedig részben ugyanazokból állt, akiket Liannél már megismerhettünk. Tőlük kérdezte meg a müncheni szintipopper, hogy mondják magyarul, hogy vielen Dank. De a magyar köszöngetések nélkül is csodálatra méltó és energiával teli volt a (mint B. Tóthtól megtudtuk) 75 (!!!) éves előadó műsora. Természetesen nem maradt ki a nagy hármas: Bolero, Flames of Love, Lady of Ices. A végére egy kis Pet Shop Boys feldolgozást is kaptunk.

Végre dobszerkót toltak be a színpadra. A Bikini – jó szokásához híven – most is csak élőben vállalta a bulit. (Leszámítva a billentyűs-hiányt, de azt lassan megszokjuk.) Már az intro alatt úgy belelkesült a közönség, hogy Lukács Peta elő is kapta telefonját lekamerázni minket.

Ők voltak, akik leginkább önmagukat adták az este folyamán: mindjárt két-három, nem annyira közönségbarát nótával kezdtek, de aztán jött a Legyek jó, és újra beindult a buli. A Közeli helyekent pedig egy emberként énekelte a (meglepetésemre) kissé foghíjas nézőtér. De ez mit számít, hogyha – az egész estére jellemzően – egy egész Puskás stadionnyi emberen túltettünk hangerőben, lelkesedésben. Cserébe itt legalább győztek a magyarok.

A Silent Circle is hangszerekkel állt színpadra, bár a dobos „csóka" láthatólag csak imitálta a dolgot a két tamon. De legalább megnevettetett minket csipkelődéseivel.

Jó humorérzékükön kívül arról is meggyőzödhettünk, hogy a „csendes" fiúk nem (sem) kétslágeres előadók. A Touch in the Night illetve a Stop the Rain is elhangzott természetesen, de legalább akkorát szólt az I'm your Beliver. Legalább mégegyszer háromnegyed órát ki tudtak volna játszani töltelékszám nélkül!

A Boney M. a tagok (remélhetőleg nem súlyosabb fajta) covid-betegsége miatt nem jött el most Budapestre. A szemfüles szervezők helyettük elcsípték a búcsúturnézó Opust. Újabb élő fellépés következett, s mialatt a színpadot rendezték, B. Tóth tartott szóval minket, „kinek volt Ladája, Walkmanje" és ehhez hasonló kérdésekkel. Egy kicsit azt sugallva, mintha a jelenlévőknek már csak a múltba tekintés maradt volna életük jelen szakaszában. Pedig mi is épp úgy tele vagyunk tervekkel, mint a házigazda úr! Úgyhogy szerintem jobban örültünk volna újabb és újabb információknak a fellépőkről.

A „Sógor-országból" (Grazból) érkezett Opus háromnegyed órája alatt olyasmit éreztem, amit koncerten még talán soha: szégyent. Magamat szégyelltem, amiért az elmúlt három-négy évtizedben nem vettem a fáradságot, hogy behatóbban megismerjem e kitűnő zenekar munkásságát. Pedig most kiderült: van még néhány olyan opus az Opus „rocktarisznyájában", mint az a bizonyos. Ami dalcímmel együtt maradt meg bennem, az a Donald Trumpnak (!) címzett False or True, és az új dalként felkomferált Up and Down. Tehát hajtottak a fiúk keményen az elmúlt évtizedekben; tizenöt (!) nagylemezt tettek le az asztalra. És hogy ebből csak egy dal jött be, de az nagyon...a búcsút követően lesz idejük mérlegre tenni a fiúknak különös karriertörténetüket.

Azt a bizonyosat – konkretizáljuk: Life is life – rutinosan a végére hagyták. Azt gondolom, le se kell írnom, mekkora fesztivál, közös éneklés vette kezdetét, majd folytatódott, hiszen ők is megjutalmaztak minket lelkesedésünkért: a Queen Don't stop me nowjával búcsúztak.

Sabrina tervezett programja alatt büfé-; és más helyiségek látogatásra gondoltunk. Egyrészt az olasz hölgy zenei munkássága idáig nem hatott meg minket túlságosan, másrészt egy ló sem bírta volna végigállni az uszkve öt (!) órás programot.

Visszatérve meglepve tapasztaltuk, hogy egy jókora Ottawan felirat alatt egy Sabrihoz nem hasonló nő és egy színes bőrű férfi tolják a diszkót, helyesebben a D.I.S.C.O.-t. A pár szimpatikus és szórakoztató volt, de olyannyira nem a műfajom, hogy én a One way ticketet vártam tőlük, még fel nem világosítottak, hogy azt a Eruption játsza, aki jövőre jön. Volt viszont Hands up! amiről megtudtam, hogy Ottawan szám. De ez esetben nem bántam a félplaybacket sem, hiszen ez a muzsika csupán a szórakoztatásról szólt.

Sandra viszont azt a fajta intelligens popzenét játsza, amihez nem árt az élő hangzás. Sajnos ez elmaradt, ennek ellenére a második-harmadik szám környéken a hangminőség sem volt tuti (aztán megjavult).

A Maria Magdalena újra felvett változatával indult a német énekesnő órája. Több klasszikus sláger is elhangzott természetesen (Everlasting Love, Little Girl stb ),  de sokszor elegyítve egy másikkal, hogy minél több beférjen a programba.

A zenészek hiányát némileg kompenzálta a két táncos fiú, akik nagyon kifejező koreográfiákkal rendelkeztek. A háttérben pedig az adott dalhoz kapcsolódó klippek futottak. Össze lehetett hasonlítani a mai Sandrát a harmincöt évvel ezelőttivel – és előbbi nem jött ki rosszul ebből!

Közönségének energiáját „elrabolták" az előtte fellépők, de ő derekasan küzdött. A visszatapshoz kellett egy kis biztatás, de végül csak teret nyert a ráadás. Ami nem volt más, mint a Heat of the Night, melynél jobb összefoglalása nem is lehetett volna ennek az éjjel egyig nyúló éjszakának.

Villax Richárd

[2021.10.27.]