"Azt hittük majd kiállnak az öregek...." - beszámoló a budapesti Guns’ koncertről

„Azt hittük majd kiállnak az öregek, eltolnak néhány nosztalgikus dalt, aztán szépen hazamennek..” Az alábbi cikk célja leírni a leírhatatlant, vagyis a valóra vált álmot, a budapesti Guns’ koncertet.

Egyszerűen nem bírok fáradtan, szanaszét lelkesülve, hazaérés után rögtön első szuszra írni egy buliról. Nem megy. Főleg akkor nem, ha ez a buli ennyire megérint, mint a budapesti Guns’ tette. Szóval itt mindenképpen éreztem, úgy fair, ha pár napig hagyom leülepedni az estét. Ebből végül hosszabb idő lett, de talán ilyen távlatból már kicsit tisztábban látom az eseményeket, felitatva a többek között a Don’t cry-tól közhelyesen potyogó könnyeimet..

Persze azt így se várja tőlem senki, hogy olyasmi marhaságokat fogok írni, mint az egyik online napilap tette, akik szerint tömegesen menekült a közönség a koncertről, de azért megpróbálom magam az ellenkezőjétől is óvni, a szirupos csöpögés tizenéveseknek való. Na de, félre a rizsát: hiába ijesztgettek sokan, hogy meg fogom bánni ezt a koncertet, üzenem nekik, hogy életem egyik legprofibban összerakott buliján voltam – bár nem a nyolcvanas évek végén történt mindez, így a tagokkal elsurrant az idő, a magasoknál Axl hangjának jót tenne egy gargalizálás, és a régi nagy lázadós korszakuknak is lőttek, szóval nem kalapálta szét a csapat a várost – de nem, hogy nem csalódtam, hanem egy olyan érzelmi hullámvasútra ültem fel, amire hivatalosan csak az első hangtól az utolsó akkord lecsengéséig volt jegyem, mégis azóta flashelgetek róla.

De mire ez a nagy felhajtás? Azt nyilván tegyük félre, hogy a kedvenc zenekaromról van szó, nézzük inkább a dolog szakmai részét: egyrészt már maga a tény, hogy tizen-huszon évek után (ugye leginkább a ’92-es buli nyom a latba) újra nálunk járt minden idők egyik legnagyobb hatású rockcsapata, megérdemel egy éljenzést. Másrészt pedig, könyörgöm, hatvan körül egy három órás koncertet egy szuszra, ilyen fordulatszámon végignyomni sem mindennapos teljesítmény. Főleg, ha közben nem fapofával állsz a színpadon, és az órát csekkolod, mikor telik le az idő, hanem hozod az érzelmeket, amiket a dalaid évtizedek óta jelentenek az embereknek. Ja, és ez a három óra nem néhány hosszúra nyújtott nóta volt, kínos szünetekkel, uncsi bejátszásokkal és felesleges pofázással vattázva, hanem nagyjából 180 percnyi – vagy még több tömény ZENE, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egészen pontosan 31 dal. Ennyi idő alatt pedig aztán volt mitől felpörögni, vagy éppen nagyokat bőgni, hiszen annyi emléket fújt össze a szél..

Kezdjük csak ott, hogy bár a Guns N’ Roses összességében nem egy hatalmas és követhetetlen életművel rendelkező csapat, azért mégis letettek jó pár slágert az asztalra – így még ezzel a rendkívül hosszú tracklist-el sem volt teljes kép, de olyan profin rakták össze a dalsorrendet, hogy abban hiba egy pillanatig nem volt. Így, ha valaki valaha is hallgatott Guns’-ot életében, és nem csak a véletlen sodorta aznap a Puskásba, akkor egészen biztosan akadt olyan dal, ami ismerős volt neki, a zenegépek kedvenc Paradise City-jén és Welcome to the Jungle-ön túl is. Részemről például a Double Talkin' Jive volt igencsak megható tétel, hiszen ez a track nem éppen arról híres, hogy szanaszét játszanák koncerteken, éppen az ellenkezője – hivatalosan is az egyik legalulértékeltebb szerzeményüknek számít – legalábbis buli ügyileg. De voltak még itt egyéb izgalmak és nagy meglepetések az Anything Goes, és a Live and Let Die mellett, többek között kifejezetten libabőr volt hallani a This I love-ot a régi nagy bombák között, annak ellenére is, hogy a Chinese Democracy album, sokak szerint már messze nem az eredeti Guns’ hangulatot hozza.

Viszont: ez a dal gyönyörű, hidegrázós, és kérdés nélkül totálisan beillik az eposzok sorába. Nyilván nem is véletlen a rendezés, ami éppen a klasszikusok elé sorolta be - utána rögtön a Civil Warral, ami körülbelül egy auditív orgazmussal is bőven felér minden egyes alkalommal. Viszont nem szeretnék unalmas dalcím sorolásba csúszni – ah Coma! - hiszen manapság a setlisthez jutáshoz sem kell első soros ribinek lenni, tehát a lényeg: a három órán keresztüli borzongást nem egyetlen emlékroham és nem is egy-két rádiós nóta ihlette – hanem a teljes egész, többek között a hunyorogva akár ma is huszonéves srácnak tűnő (haha), Axl jókedve, és a zenekar, akikről sütött, hogy mennyire élvezik a bulit - mondhat akárki, akármit. Ja, arról meg, hogy öregek lennének, csak annyit, hogy Slash egy laza kézenállással zárta a bulit - az 58. szülinapja előestéjén. Heló!

-Rocket Queen-

[2023.08.08.]