Mária Evangéliuma: egy kis rock, egy kis opera

Szavak nélkül is sokat elmond a tény, hogy a címszereplőt csak az előbbi két művész után említem. Abszolút meggyőzött Frankó Tünde arról, hogy nagyon szépen tud énekelni. Különösen a második előadáson, amikor már sokkal jobban érezte, hogy a mikroportnak köszönhetően nem kell maximális hangerővel énekelnie, mert a kütyü élvezhetetlen és helyenként érthetetlen sikításként közvetíti az operaház színpadán lenyűgöző hangokat. Amiről viszont nem tudott meggyőzni, hogy Ő mindannyiunk Édesanyja. Egyetlen vonás tükröződött rajta minden pillanatban, a fájdalom. Még a szeretetét is csak a szenvedésén keresztül éreztem érvényre jutni. Ugyanazzal a fájdalommal énekelt a vágyakozásáról, a boldogságáról,az élet szeretetéről mint később a fia elvesztéséről. E mellett sokkal árnyaltabbnak – és időnként bensőségesebbnek - kellett volna lennie viszonyának fiához is. Az én Mária képemben elképzelhetetlen, hogy Mária levegye szemét annak fényéről, ugyanakkor a művésznő néha még akkor sem nézett rá a gyermekre, ha a karjában tartotta és a dramaturgia szerint éppen hozzá énekelt.

Ami még nagyon tetszett: olyan művészek bontogatták nagy élvezetemre szárnyaikat a darabban, akiknek ezidáig csak momentumai lehettek más előadásokban. A József szerepében feltűnő Miklós Attila szerény volt és hangjában ugyanazt az egyszerűséget és szelídséget éreztem, amivel az általa megformált karakter alárendelte magát Máriának. A három arkangyal (Pirgel Dávid, Szabó Dávid és Mikola Gergő) énekét ugyancsak élvezet volt hallgatni, még ha megjelenésük időnként meg is kívánta volna, hogy a színpad oldalán megjelenjen egy ügyelő kezében egy kerek táblával, amely legalább egy 16-os számot tartalmaz. Őszintén remélem,hogy a hozzáértő és pozícióban lévő emberek is úgy vélték, nem méltatlanul kaptak hatalmas tapsot és talán más darabokban is hasonló érvényesülési lehetőséghez juthatnak mindannyiunk örömére.

Nagyon tetszett a világítás. Nekem ötletes, hatásos, látványos volt, kevés túlzással. Nagyon jó ötlet volt például a két vörös csillagszóró rakéta effektjének felhasználása, amelyek János egyik számának azon pillanatában kaptak lángra, amikor Ő a Sátán szót kiejtette a száján. Ugyanebben a számban kár volt még két hasonló - bár más színben „pompázó” - kicsit funkciótlan patront eldurrogtatni. Tetszett a koreográfia. Leginkább az angyali üdvözletben, majd a leprás jelenetben – amiből Jézust szinte úgy kell kimenekítenie Jánosnak - és Mária mennybemenetele is kellőképpen megdobogtatta a szívemet. Szerettem, hogy sok ember-léptékű táncos volt az egyes jelenetekben, akik - talán a Dove program kiterjesztéseként - bizonyították, hogy nem csak tökéletes külsővel rendelkező emberek képesek tökéletes produkciókra. Olyanok voltak, mint mi: szépek és csúnyák, fiatalok és idősek, erősek és gyengék, soványak és teltek. De hogy melyikül melyik, az csak viszonyítás kérdése.

Ami nem tetszett – mint például, hogy Vak és Füles jelenetében lényegesen több potenciált láttam, mint amennyit sikerült kihozni belőle (talán csak azért éreztem így, mert az én szenzoraimat kicsit zavarta Füles hangszíne, amely leginkább gyermeki nyafogására emlékeztetett) – arra igyekeztem kevésbé koncentrálni. Tehettem ezt annak a nagyon kellemes helyzetemnek köszönhetően, hogy én elsősorban szórakozni mentem és nem kritikusként megítélni olyan dolgokat, melyek legtöbbje ráadásul meglehetősem szubjektív. A szórakozást pedig a fentebb leírt és általam nagyra tartott alakítások biztosították.

Talán többet is megért volna e nagyszerű darabnak ez a negyed évszázadot és majd 40 színházat érintő életútja, mint hogy két előadás erejéig találkozhassunk vele a nyári fesztiválsorozatban. Hiszen ez esetben már pénz és idő egyaránt korlátozó tényezője, hogy minden szempontból kielégítő produkció kerüljön színre. Ennek belátására elég ha csak azt a fejlődést, érési folyamatot veszem alapul, ami a két előadás között ment végbe a darabban és a szereplőkben. Mi lett volna, ha még arra is van kapacitás, hogy a kissé elavult és szinte már karcos zenei alapokat újra polírozzák, és azokra építsék újra az előadást? Szerencsére hamar elhessegettem magamtól a sportban is feleslegesnek bizonyuló „milettvolnaha” gondolatokat és arra jutottam, ezerszer inkább nézem meg ilyen paraméterekkel is az előadást, minthogy megvárjam, amíg az időutazás mindenki által elérhetővé válik és így a „felülmúlhatatlan” kétezernemistudomhányas előadásra váltahatok majd jegyet a Madách színházba.

Lobo

[2006.08.22.]