André Chenier remekül debütált az Operaházban
Amint a bőséges képi dokumentációk is mutatják, az előadás kosztümös, klasszikus rendezésű, szép kiállítású produkcióra sikeredett, melynek díszletei között mondhatni, az előzetes várakozásokat is felülmúlva kelt életre a cselekmény.
A szereposztásról
A két Chénier – Maddalena - Gérard szereplőhármas között volt egy alapvető különbség. Amíg az első szereposztás (Kiss B. Atilla, Lukács Gyöngyi, Fokanov Anatolij) az inkább a múltba vesző hősök romantikus küzdelmét mutatta be – mindhármuk óriásnak mondható a maga szerepében – addig a Fekete Attila – Bátori Éva – Kálmándi Mihály trióban sokkal nagyobb volt az emberközeliség, az esendőség. Általuk jóval közelebb került a 18. század végi figura a mai emberhez, míg Fokanovék figurái haláluk után a Pantheon heroikus szobraivá válhattak volna. Mindehhez az összevetéshez hozzátartozik, hogy ez a különbség az éneklésben is megmutatkozott. Anatolij Fokanov Gérard-ja kíméletlen fortékban zengett, míg Kálmándié lágyabban szólt. Pont ezáltal vált viszont megérintőbbé vált Fokanov felejthetetlen monológja, amely képes volt előhozni a szobor mögül a legmélyebb emberi lelket, s amely monológ, meg merem kockáztatni, a legnagyobb Gérardok, Capuccilli és Bastianini sorába emelheti még a művészt.
Lukács Gyöngyi hangi kvalitásai elsöprők, minden kétséget kizáróan ő az új premier sztárja, éneklése hibátlan, pianissimói lélegzetelállítóan hatnak, mégis tud hiányozni az esendősség, a Bátori Évára jellemző törékenység, amely Lukácsnál kevésbé erős hangja ellenére árnyaltabb Madeleine-t fest. A szólamból adódik, hogy a szerencsétlen grófkisasszony jellemfejlődésében nincs egy olyan pont, mint a Gérard monológ, s Lukácstól a La Mamma morta is sokkal inkább heroikus, mint emberi szenvedést, majd szerelmi reménysugarat megéneklő ária.
Kiss B. Atilla romantikus hős, titáni harc az övé a törvényszék előtt. Egész jelensége karizmatikusabb Fekete Attiláénál, aki egy visszahúzódó, finom lelkű, ifjú poétát alakít. Természetesen mindkét variáns lehetséges interpretációja a figurának, s az ügyes szereposztásnak köszönhetően minden énekes jó helyen formálhatja meg szerepét. Érzésem szerint Fekete éneklése volt egy halvány árnyalattal egyenletesebb, de a zenei csúcspontok Kiss B. esetében hatottak igazán. A premier előadása után azonnal megjelent kritikák nekiestek ugyan Kiss B.-nek, ám én védelmembe venném a tenort, a hat előadásból hármat láttam, köztük Kiss B. premierjét, s nekem tetszett az éneklése, nem éreztem különösebb fáradtságot sem a negyedik felvonásra.
A kisebb szereplők közül első helyen és mindenek előtt emelném ki a mindig nagyszerű Gál Erikát Bersi szerepében, s a fiatal Rouchert, Horváth Ádámot, az első szereposztásból. Friss lényükkel, szép éneklésükkel, szellemes alakításaikkal, s nem utolsósorban ízléses kiállásukkal lágy zephyrként hatották át az előadás számukra kijelölt részeit.
Kesselyák Gergely híven az örömteli küldetéséhez, az André Chénier bemutatásához, felelősségteljesen, érzékenyen dirigálta a zenekart. A négy felvonás két részben játszása okán, a felvonásközökbe még zenekari közjátékot is kreált, az első felvonás balettzenéjében, majd egy másik Giordano zenekari műben csillogtatta meg karmesteri tudását. A közjátékok beiktatását a magam részéről jó elképzelésnek tartom, de egyben félre is vezetheti a Chénier-t csak az adott estén megismerő, netán a műbe beleszerető, s hangfelvételt vásárló nézőt… Ám ez legyen az egyetlen megszólnivaló az új produkcióban, amelyet tiszta szívvel vagyok kész az utóbbi évek remek új előadásai (Jenufa, Kisvárosi Lady Macbeth) fölött is a legcsodálatosabbnak nevezni, s lélekben babérkoszorúval koronázni…
Don Luis de Vargas
[2007.02.28.]
Hírek
