Kik voltak a mesterdalnokok?
Walter három nagy szólószáma közül azonban csak az első, a „próbadal” üt meg új hangot. Szokatlan fordulatai, kétértelmű formálása miatt meg is bukik vele. Bemutatkozó éneke – Víg télidőn (Am stillen Herd) – és versenydala – Rózsálló hajnal (Morgenlich leuchtend) – viszont hagyományos eszközökkel él. Bizonyára azért, mert Wagner, a kiváló színpadi szakember tisztában volt azzal, hogy dramaturgiai igazságát csak (zene)költői hazugság vagy legalábbis némi csalafintaság árán fogadtathatja el. A mindenkori közönség kegyeit ugyanis könnyebben nyeri el az a zene, ami kissé ismerősen cseng a fülekben, mint az, ami merészen új, s így nehezebben emészthető.
Walter tehát konvencionális melodikájával ébreszt rokonszenvet maga iránt, így csupán dramaturgiailag képviselheti a haladást. Annak igazi bajnoka - természetesen csak esztétikai szempontból – éppen a maradinak gúnyolt Beckmesser lehetne, hiszen archaizáló koloratúráival együtt is az ő rendkívül igényes és karakterisztikus szólama a mű legfőbb újdonsága.
Wagner azonban nagy varázsló: képes elhitetni velünk, hogy ő a haladás vaskalapos kerékkötője. Többek közt azzal, hogy motívumát Walter szólamából származtatja, annak bizonyságául, hogy egyetlen eredeti gondolata sincs. Páratlan variáló művészettel torzítja karikatúrává az ifjú lovag bemutatkozásának öntudatos, hetyke motívumát, mikor bírálója szájába adja. S ugyanígy torzul Beckmesser ajkán a gyönyörű szerelmi motívum s a mesterdalnok motívum is. Ezen kívül Wagner gyakran alkalmaz szólamában régies kadenciákat. A kortársak úgy tudták, a mester a művészetét bíráló tekintélyes bécsi kritikus, Eduard Hanslick portréját kívánta megrajzolni Beckmesser alakjában. (Aligha alaptalanul, hiszen a szöveg korai változatában még Hans Lich volt a neve…)
Ő a humor kiapadhatatlan forrása. Félresikerült szerenádja nyomán (melyet mindvégig Sachs kopácsolása zavar – illetve bírál!) tör ki az éjszakai utcai verekedés. A csetepatét annak két motívumára komponált kettősfúga kíséri. A legkötetlenebb mozgás és teljes zűrzavar – a legszigorúbb kötött formában. (Vajon gondolt-e rá Verdi, mikor a Falstaff fináléját írta?)
A Mesterdalnokok második fináléjának ez egyik telitalálata. A másik, ennél is meglepőbb, hogy a zene nem a hangorkán tetőpontján ér véget (bár ez kézenfekvő és hatásos megoldás lenne), hanem a verekedőket szétkergető éjjeliőr F-dúr mondókáját lezáró kürtszó hamisan recsegő gesz hangjára. És közben a hegedűkön, majd a fafúvókon tovalebbennek a szerenád egyre halkuló foszlányai. Wagner zseniális ötlettel a hatásos operafinálét egy még hatásosabb , költői befejezéssé alakította.
A humort képviseli Dávid, Sachs inasa és párja, Magdaléna, Pogner Éva dajkája is. Akár operai sablonnak is vélhetnénk: az eszményi szerelmespár mellé buffo-párost kell állítani. Csakhogy Wagner életet lehel beléjük. Egyéniségek ők is, nem sablonos figurák. Az inas esetlen együgyűségét vezérmotívuma, egy tiltott párhuzamos kvinteket tartalmazó akkordsor és a sok hangismétlés jellemzi. A harmadik felvonás nyitójelenetében pedig saját, Szent Jánosról szóló dalocskáját tudatlanságában az imént hallott szerenád dallamára énekelné, ha mestere nem igazítaná helyre.
Éva mindvégig a líra képviselője az operában. Az eleinte szemérmesen tartózkodó, majd egyre önfeledtebb szerelmes leány szólama rendkívül poétikus, dallamvonala hajlékony, kísérete pedig szinte kamarazenei érzékenységű. Az együttesekben különösen fontos szerep jut neki, a harmadik felvonásban szinte már Izolda szenvedélyes hangján szólal meg. Az első képet záró csodálatos kvintettet is ő indítja. Ez a harmonikus, zárt formában írt együttes (az elmélet újabb tagadása!) a két pár boldogságának beteljesüléséről dalol, s csak természetes, hogy Walter szerelmi motívumára épül.
A kvintett ötödik tagja Hans Sachs, a megértő, mindent elrendező bölcs mester. Az ő szerepe a legnagyobb, jellemrajza a legárnyaltabb, leggazdagabb. Nem csoda, hiszen az ő alakjában fedezhető fel a legtöbb önéletrajzi vonatkozás… Vajon nem a komponista rejlik-e Sachs alakjában, aki le tud mondani Évájáról – vagyis a Trisztán múzsájáról, Wesendonk Matildról? És ugyanakkor nem ő-e, aki ifjú lovagként készül meghódítani új szerelmét – Liszt Cosimát?
Orgona-monológja a második felvonás harmadik jelenetében – Az orgonák hogy nyílnak (Was duftet doch der Flieder) – a wagneri humánum megejtően szép megnyilvánulása. Sachs Walter próbaénekén mereng. Együttérzését, rokonszenvét nemcsak szavai árulják el: motívumait is átveszi. Suszterdala viszont –Jerum, jerum – nyers, szinte duhajnak mondható, népi hangvételű. A harmadik felvonás elején hangzik fel híres „Wahn”-monológja, amit hol ábrándnak, hol meg zűrzavarnak fordítanak, holott tartalmát a téboly vagy a megszállotság fejezné ki inkább, hiszen a suszter-poéta töprengését az éjszakai verekedés indította el. Ahogyan oldódik Sachs búskomor hangulata, úgy szövődik bele énekébe előbb a versenydal egy töredéke, majd Nürnberg városának büszke, pontozott ritmusú motívuma, s végül a küszöbönálló Szent János-nap derűs témája.
[2006.05.15.]
Hírek
