Hat év után új stúdióalbum a The Cult-tól

Utoljára 2001-ben vehettünk kézbe új stúdióalbumot az együttestől, ami a változatosság kedvéért szintén 6 évet váratott magára. A Beyond Good And Evilt műsorkazettán sikerült beszereznem, aminek szalagja az akkori nyaralás alatt sikeresen meg is nyúlt a rengeteg hallgatástól.

Ez az album messze többet érdemelt annál, amit kapott, dehát a 94-es cím nélküli korong sem volt egy sikertörténet – nekem mondjuk tetszett az is –, ami némileg érthetetlen volt számomra a Pure Cult válogatáson megjelent The Witch MTV-s sikere után. Persze aki a Cultot ismeri, úgysem az utolsó két lemezük alapján ítéli meg őket. Legalább három albumuk rocktörténelem (Love, Electric, Sonic Temple) és bár barátaim eretneknek neveztek érte, máig tartom, hogy a Guns N’ Roses sem jutott volna nélkülük addig, ameddig.

A két alapítótag - Ian Astbury és Billy Duffy - fémjelezte csapat tavaly kezdett újra mozgolódni, és egy reunion turné keretében a soproni Volt-Fesztiválon is felléptek. A lendület tovább tartott a turnénál és mikor Astbury kilépett a Riders On The Storm féle The Doorsból, már sejteni lehetett, itt bizony lesz 8. lemez is. Június 25-én a Return The Wild turné keretében ismét kis hazánkban jártak, ezúttal a PECSA volt a helyszín.

Ezt is lehet szeretni

Az előzetesek alapján bizonyossá vált, hogy hangzásvilágában a Born Into This messze lesz a Beyond mega-rock hangzásától. Ez a lemez visszakanyarodás a nyolcvanas évek közepi hangzásvilághoz, némi modern ízzel. Mivel azonban soha nem írtak egymás után két hasonló hangzású korongot, nem lepődtem meg túlságosan.

És hogy milyen a lemez? Korántsem olyan, mint azok az albumok, amelyek igazán sikeressé tették őket, de aki ezt várja, az teljesen értelmetlenül várja. Mint ahogy a Metallica sem készít soha újabb Justice-t, vagy a U2 újabb Joshua Tree-t, a The Cult sem fog újabb Sonic Temple-t csinálni. De ettől még ez a lemez önmagában nézve – ellentétben az eddig olvasott kritikákkal – koránt sem rossz. Sőt, legalább tíz hallgatás után kezdi el megmutatni azokat az értékeit, amiért ezt is lehet szeretni.

A nyitó Born Into This, Citizens, Diamonds hármas jól indítja az albumot, különösen a lassan építkező Citizens és a zakatoló Diamonds esik jól a hallójáratoknak. A következő – egyébként első kislemez – Dirty Little Rockstar egy kis gépies felütéssel bír, ami egyébként több nótára is igaz. A lemez első felét a Holy Mountain című lassú tétel zárja, ami nem tipikus Cult, és többszöri hallgatás után sem tudtam vele megbarátkozni. A lemez második felét indító I Assasin ismerős lehet már a nyári pesti koncertről, az azt követő vidám Illuminated pedig a lemez egyik legjobbja. A Tiger In The Sun lebegősebb darab, a gyors Savagesen gyorsan átugrik a hallgató, nem igazán emlékezetes, viszont a lemezt záró „lehúzott ablak, full hangerő” típusú Sound Of Destruction egyértelműen a lemez legjobbja.

Negyvenegy perc zene

A speciális kiadás egy második cd-t is rejt, melyet először a rajongói pénztárca lehúzásának gondoltam, de aztán mivel az ára pár száz forinttal drágább csak a szimpla verziónál, eme véleményemet hamar ejtettem. A lemezről lemaradt Stand Alone és War Pony Destroyer egy picit stílusbeli eltérés a lemez 10 nótájához képest, bár az utóbbi ott is vinné a prímet. A továbbiakban szerepel még az I Assasin és a Sound Of Destruction demó változata, és a lemezen is hosszúnak tűnő Savages még hosszabb, már-már unalmas verziója.

Mindent egybe vetve jó lemez ez, Astbury hangja pedig még mindig fantasztikus. Még ha a mindösszesen 41 percbe gyengébb pillanatok is vegyültek, bátran ajánlom minden rock n’ roll kedvelőnek.

Mi Cult rajongók pedig reménykedjünk, hogy a lemez lesz legalább annyira sikeres, hogy rövid időn belül egy 9. is kövesse, mert ha nem, attól félek itt nem lesz harmadik reunion.

Hancz Attila

[2007.10.31.]