Amerikai sulis rock felsőfokon!

A Matchbox Twenty: Exile On Mainstream lemezéről röviden.

Nem tudom mennyire ismerik kis hazánkban ez a már több, mint egy évtizede létező formációt. Aki a zenekar feltétlen híve vagy kereskedelmi rádiókat hallgat az biztos tudja miről beszélek, de ha azt mondom, hogy a frontembert úgy hívják Rob Thomas és bizonyos Carlos Santana nevű úr Smooth című megaslágerét énekelte így már talán többeknek ugrik be valami.

Először azt hittem, hogy új sorlemezzel állok szemben, de a booklet figyelmes áttanulmányozása után hamar kiderült, hogy a lemez egy, az ez idő tájt piacra kerülő válogatások sorából. Mondjuk a felépítése nem egészen mindennapi, hiszen mindjárt hat új nótával indít, amit a közismert Steve Lillywhite producelt. Rob egy interjúban azt mondta azért „váltották le” a korábbi lemezek zenei mágusát Matt Serletic-et, mert egy kicsit másabb hangzást szerettek volna.

Most vagy én nem vagyok eléggé vájtfül, vagy Rob Thomas ezer közül felismerhető hangja teszi, de én szinte semmilyen változást nem hallok az előző lemezekhez képest. A hat új nótából a már klipes How Far We've Come és az If I Fall fogja szép eladási számokhoz segíteni az albumot, a többi, a korrekt dal nem túl sokatmondó kategóriájába sorolható.

A legjobbakat pakolták fel

Az ezek után felpakolt dalok időrendi sorrendben válogatnak az együttes Yorself Or Someone Like You, Mad Season, valamint More Than You Think You Are címeket viselő három stúdióalbumáról. És tényleg a legjobb nótákat pakolták fel ide: Long Day, Push, Bent, Mad Season, Disease, Unwell.

Sorjáznak a slágerek, de én azt mondom, ha nem Rob Thomas énekelne, lehet, hogy az életben nem hallunk erről a bandáról, hiszen bár jó zenészek játszanak itt az kétségtelen, de az általam kategorizált amerikai filmek gimis rockegyüttese stílust egyértelműen az ének dobja fel.

Nem tudom fogja e rövid időn belül soralbum követni ezt a válogatást. A hat új nóta felvétele vagy azt jelenti, hogy csak ennyi volt a tarsolyban, ami egy teljes lemezre nem elég, vagy azt, hogy ez az izelítő, a többi meg ezután jön.

Fanoknak kötelező album, a rádióbarátok akaratlanul is hallják a legjobb dalokat, izgalmasabb zenéket keresők meg ne itt keresgéljenek. Ettől függetlenül korrekt zene ez, bár remélem a cím egy nagy adag öniróniát azért takar, mert ha nem az durva vicc volna.

-hanczattila-

[2007.12.29.]